Börcsök Máriával igazán felszabadító beszélgetni: a Kettészakadt Magyarország szerzője remek humorral anekdotázik és mesél, miközben észrevétlenül árad belőle az ismeretanyag. Valószínűleg született tanár. Új kötetében, a Szakadozó mítoszokban az irodalom „szoborképző” legendáit tisztázza: erről faggattuk egy szintén legendás irodalmi helyszínen, a Centrál Kávéházban.

– Hogyan született meg a Kettészakadt Magyarország után a Szakadozó mítoszok?

– Az előző könyv sikere hozta a második ötletét. Egy tévéműsorban beszéltem arról, hogy a maguk korában a félistenek, például Vörösmarty is csak egy volt a sok költő közül. A veszélyt mindig a vájtfülűek ítéletei jelentették, nem a primitív embereké, aki nem olvas. Tóth Kálmán, elismert 19. századi akadémikus azt írta egy helyen: szegény öreg Vörösmarty eltűnődhet a kuckójában, hogy kár volt ennyi ostobaságot összeírnia. Ezeket a szavaimat hallotta meg az adásban a Kossuth Kiadó igazgatója – a Kossuthnál jelent meg előző kötetem –, s azt mondta: megvan az új könyv, írjam meg.

– Azelőtt nem jelentkezett kötetekkel…

– A Kettészakadt Magyarországot először a CET Belvárosi Kiadó jelentette volna meg, csak a nyomdából nem tudták már kihozni. Amikor a húgom költségén megjelentetett nyolcvan példány után hatalmas érdeklődés keletkezett, a Kossuth jelentette meg újra, s nekem jól jött a lehetőség. Korábban főként a CET-ben publikáltam esszéket, de a folyóirat megszűnése után egyfajta légüres térbe kerültem, mert a Belvárosi Esti Gimnázium is bezárt, amelynek az igazgatója voltam tíz évig. Előtte rendszeresen megjelentek írásaim az Élet és Irodalomban és a Kortársban, de Mezei András halála után a többi lapnak már mind kicserélődött a főszerkesztője, én meg már nem voltam fiatal és kezdő, hogy az újaknál házaljak a kézirataimmal.

– Korábbi esszéiben is már foglalkoztatták az írók, költők szerelmi mítoszai?

– A történelem erkölcsi kérdései foglalkoztattak. Az, hogy néha az erkölcs is hibás. Olyan ez, mint amikor egy zöld pázsiton egyszer csak kitaposnak egy utat. A Horváth-kertben például úgy jött létre egy kis ösvény, hogy mindenki ott vágott át, aki a buszhoz sietett. Ha az erkölcsökben is mindenki elköveti ezt, márpedig elköveti, akkor megengedőbbnek kell lennünk. A pedagógia is az engedelmességet célozza meg, holott az embernek támadni kell megtanulni, mert az élet támadásokból áll. A legtöbb tudóst, költőt agyon akarták verni a saját korában.

– Tanárként nem került konfliktusba a hagyományos pedagógiai szemlélettel?

– A pedagógiai elveken túl, ha az ember bemegy egy osztályba, ott lényegében azt csinál, amit akar. Nem akarok hencegni, de sokaktól ma is kapok visszajelzéseket, mennyire jó volt, amikor tanítottam. Ezek nagyon jól esnek. Az utóbbi tíz évben azért volt „nyugalmam” az esetleges konfliktusoktól, mert akkor már igazgató voltam.

– Hogyan lehet olyan kényes erkölcsi-etikai, magánéleti problémákat megtanítani 12-13 éveseknek, amelyeket a könyvében érint, és egyáltalán: kell-e?

– Én ezt a korosztályt soha nem tanítottam, csak idősebbeket vagy felnőtteket. De a kisgyerekeknek is meg lehet tanítani a tisztánlátást a maguk szintjén. Ahogy a karácsony mítoszát is megteremthetjük, anélkül, hogy ködösítenénk. Hazugságot kisgyereknek sem szabad tanítani. A könyvem szórólapján utólag fedeztem fel, hogy az szerepel: örök kérdés, hogy ezeket a tényeket meg kell-e írni. Az nem lehet kérdés, hogy igazat kell mondani! Az illúzió mindig hazugság, akkor is, ha van olyan fajtája, ami érzékcsalódásból adódik, van, ami szándékos, és van, ami jószándékú. Mindig hangoztatom, és a Szakadozó mítoszokban is leírtam: nem az a cinikus, aki illúziót rombol, hanem aki mániákusan ragaszkodik a ferdítéshez. Ahogy telnek az évtizedek, hajlamosak vagyunk az idealizálásra. Az ember a nagymamáját is csak nagymamakorban ismeri meg – el sem tudja képzelni, hogy a nagyi, aki ipari mennyiségben gyártja a palacsintát, egykor a nagypapa elődjével csókolózott a parkban, amiért a dédpapa leüvöltötte a fejét. Többnyire csak a jó marad fenn az emlékezetünkben, annak is egy idealizált szobor-arca, ami a költők esetében különösen igaz.

– Ezt jelenti az irodalomban a mítoszképzés?

– Adyra mára költőistenként tekintünk, de annak idején a búcsúztatót mondó Tóth Árpádot testőrök kísérték a temetésre, mert sokan meg akarták verni, hogy egy ilyen magyargyalázó költőt temet. Szabolcska Mihályt pedig dicsőítették. Aranynak azért volt „könnyebb” dolga, mert nem volt benne semmi provokatív: a Toldi egy jó gyerek története, aki szereti a mamáját, simogatja a farkaskölyköket…

– A Kettészakadt Magyarországban még az ideológiai „tudathasadásokat” térképezte föl, ebben az új kötetében viszont a költők, írók szerelmi életéből szőtt legendákra koncentrál.

– Itt is célom volt az értékítéletek változékonyságának megvilágítása, például, hogy Lisznyai Kálmán a maga korában sokkal nagyobb, népszerűbb költő volt, mint Petőfi. az arany utáni korszakban Endrődi Sándort tartották a legnagyobb költőnek. Másrészt azt akartam tisztázni, hogy ezek az emberek sem éltek különlegesebb erkölcsi életet, mint bárki más. A kapcsolataik elfáradtak egy idő után, ahogy azt Jékely Zoltán gyönyörűen megírta egy versében. Petőfiék koltói idillje is csak mítosz: a költő ekkor már látta, hogy Júliával komoly konfliktusaik lesznek, de annyira szerette, hogy vállalta a boldogtalanságot. A Szerelem országában című versét nem is szokták tanítani, én idézem a könyvben, nagyon tanulságos. Nem a felhőtlen szerelem gondolatai szólalnak meg benne.

– Hogyan kezdte ez a téma foglalkoztatni?

– Régebben az volt az egyik irodalom érettségi tétel címe, hogy „A hitvesi szerelem a magyar lírában”. A gyerekek kérdezgetni kezdtek erről. Akkor döbbentem rá, mennyire kevés helyen szólal meg a költészetben a valódi hitvesi szerelem. Tóth Árpád szólaltatta meg egyedül az Esti sugárkoszorúban, hét év házasság után. A többi vers vagy vágyakozás, vagy átkozódás. A kötetnek a címét egyébként nem én adtam, Kocsis András Sándor javasolta, hogy a Kettészakadt Magyarország után legyen Szakadozó mítoszok. Amikor érdeklődött, hogy készül-e már a harmadik kötet, csak annyit mondtam, hogy ha kötetterv még nincs is, de a címét már tudom: „Máma már nem »szakad« tovább”.

– Azért mítoszokra, példaképekre mégiscsak szükség van.

– Miért ne lehetne mítosz valaki ferdítések nélkül is? Móricz majd’ elpusztult Simonyi Máriáért, azt mondta, otthagyja az egész írói pályáját, mindent, csak az övé lehessen. Amikor a felesége öngyilkos lett, az egész ország felzúdult. De lássuk be: Jankához képest Simonyi Mária egy vérbeli nő volt. És utána, a Csibe-kapcsolat? Hát nem természetes, hogy egy ötvenegynehány éves férfi örömmel veszi, ha egy huszonéves lány van mellette?

– Csak egy gondolatjáték: ezek az emberek vajon ma nem igyekeznének mindenáron eltitkolni e kényes történetekben megmutatkozó esendőségüket? Ön is írja, hogy Jókai mennyire szégyellte aggastyánkori megaláztatásait Bellácska mellett.

– Amiket leírok, tények, már mind megjelentek. Nem én hozom őket nyilvánosságra, nem „leleplezek”. Ebben a kötetben már lesz irodalomjegyzék, itt mindenki böngészhet a források között.

– Előző kötete kapcsán érték kritikák, hogy „lazán” kezeli, nem közli a forrásokat.

– Csakhogy ezek a tények még a tankönyvekben is benne vannak! Hogy egy mítoszt tisztán lássunk, például Mátyás személyét, csak el kell olvasni, ami a tankönyvekben is áll: a kor legnagyobb humanista koponyái akarták, hogy tűnjön el.

– Ön tehát inkább akkor arra tanít, hogy tanuljunk meg olvasni?

– Pontosan így van. Petőfi említett versében ott van minden leírva. A naplók, a levelek ki vannak adva. Adynak három kötetben jelenttették a levelezését, csak rá kell pillantani: hány nőnek írogatott Csinszkával egy időben. A házasságot Csinszka akarta, Ady belement, mert gazdag és fiatal kislány volt. Azért sem akartam egy megjegyzetelt, (ál)tudományos művet, mert akkor az emberek nem veszik meg.

– Önmagát, személyes véleményét is nagy kedvvel szövi bele a szövegbe.

– Ezek esszék, nem tanulmányok, s az esszé eleve személye műfaj. Egy történész nem lehet szubjektív, én itt lehettem.

– A szépítő torzítások, melyeket leleplez, az elmúlt rendszer erkölcsnemesítő törekvéseiből fakadnak?

– Minden rendszernek működnek a maga torzításai, ahogy Hahner Péter is sok tévhitet leleplezett a köteteiben. Volt aki, azt írta Kaffka Margitról, hogy nagy fekete szeme volt, mint Adynak, és volt, aki azt, hogy végtelen kék. Mindkét szerző udvarolt neki. Ha valamiről tudom, hogy nem igaz, azt kötelességem leleplezni. Kosztolányinak nem besározása, ha megírom a furcsa háromszöget közte, a szeretője és a felesége között. Szerette ő Manyikáját és Tanner Ilonkának, Babits feleségének is borzasztó nehéz volt egy haldoklóval küszködni éveken át. Sokszor árnyaltabb, bonyolultabb a kép annál, mint ami a köztudatban él. Álszentek vagyunk, még a saját életünkben is.

– Milyen sikert prognosztizál ennek az új kötetnek? Az irodalom biztosan szűkebb közönséget érdekel, mint a történelmi kérdések.

– Mondtam is szkeptikusan Kocsis Andrásnak: többen esznek, mint olvasnak. Ez nem közéleti téma, ami mindenkit érdekel, jóval kisebb kör érdeklődésére fog számot tartani például, hogy Juhász Gyula mennyire szerette a kedvesét.

– Tudatosan ilyen szűk a merítés a feldolgozott szerzők szempontjából?

– Abból indultam ki, hogy Bánk bánt vagy Petőfi, Jókai életeseményeinek fő vonalait még mindenki ismeri, Csáth Gézát, például, viszont már jóval kevesebben. Szándékosan nem tudományos munkának szántam, inkább kicsit „bulvárnak”, lektűrnek. Lehet komoly kérdésekről is könnyedén beszélni. Fiatal koromban hallgattam Devecseri Gábor előadásai az ókori görög irodalomról, amit nagyon szerettem, meghatározó volt számomra. Úgy tudott görög istenekről beszélni, mintha a szomszédokról mesélne. Nagyon megmaradt bennem ezeknek az előadásoknak a hangulata. Devecseri nem volt közvetlenkedő, mégis közvetlen. Szórakoztatóan tudott kultúrát tanítani. Manapság eltűnt a középiskolai tanárság rangja, holott nagyon nagy felelősséggel jár: a jövő természettudósai, kutatói irodalmat és történelmet itt tanulnak utoljára a legmagasabb fokon, az egyetemen már nem foglalkoznak vele.

– Költőként is publikál olykor.

– Mostanában különös hangulatú istenes verseket írok, gyakran meg is kérdezem a húgom a magam megnyugtatására, hogy biztosan nincs inkvizíció? Jelentek már meg versesköteteim is, és tankönyvekben is felbukkant már egy-két versem. A Kettészakadt Magyarországból csináltak egy hangoskönyvet is, aminek a végén mondok párat a saját verseimből is. Van egy kedves görög szerzőm, Lukiánosz, ő fogalmazta meg: aki ír, úgy kell írnia, mintha egy hazátlan idegen lenne, akit nem kötnek a szokások, a törvények és nem tartozik az uralkodó alá. Én ízig-vérig magyar vagyok: elsősorban a magyar irodalom és történelem érdekel, azt szolgálom.

Laik Eszter
Fotó: Szabó J. Judit

Börcsök Mária: Szakadozó mítoszok
Kossuth Kiadó, 146 oldal, 2400 Ft