Lejáratás és bomlasztás címmel összegezte Gál Éva az utóbbi években írott tanulmányait, melyek ötvenes évekbeli titkosrendőrségi ügyeket göngyölítenek fel az alapdokumentumok, tehát a besúgók jelentései, a kihallgatási jegyzőkönyvek és egyéb, korábban szigorúan titkos iratok alapján.

– Személyes érintettség nyomán kezdett a korral foglalkozni, hiszen eredetileg is történész, de nem ez a korszaka.

– Történész vagyok, igen, de régebbi korokkal foglalkoztam. Budapest levéltárában dolgoztam sokáig, a 17. és a 19. századi Budát és környékét kutattam. Férjem, Litván György tanár és történész (1929–2006) a Hungaricus-ügynek nevezett államvédelmi ügy egyik fontos szereplője volt. 1956 november végén ugyanis a Gimes Miklós, Kende Péter, Molnár Miklós, Ádám György által megalakított Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom nevű szervezet megbízásából ő és Fekete Sándor szovjetellenes szövegeket, röplapokat írtak és sokszorosítottak. A férjemet a forradalom utáni első hullámban, ’57-ben még nem tartóztatták le, mert akkor még nem tudták a szerzőket azonosítani. Amiért végül őt, Fekete Sándort és a többi gyanúsítottat letartóztatták, az a Fekete Sándor által Hungaricus álnéven írt Kádár-ellenes tanulmány volt, melyet mi is sokszorosítottunk és terjesztettünk. Erről az államvédelem ’57 végén szerzett tudomást, és akkor kreálták a Hungaricus-ügyet, amelyben a legutolsó pillanatban tették meg Mérei Ferencet fővádlottnak. Azért kezdtem 2008-ban kutatni ennek az ügynek dokumentumait, mert tudni akartam, mit írtak rólunk és barátainkról annak idején a belügyesek. A kutatást megkönnyítette számomra, hogy szinte mindenkit személyesen ismertem, akiről szó van a könyvben, kivéve Szilárd Leót.

– Érték-e meglepetések a kutatásai során?

– Az közismert volt, hogy a postát cenzúrázzák és a telefont lehallgatják, de hogy ez pontosan miképpen történik, nem tudtuk (sokszor például telefonszerelőknek álcázták magukat az ávósok). Bár államvédelmi hatóságnak hívták őket, nem az államot, hanem a diktatórikus hatalmat védték. Ennek akkor is tudatában voltunk. De hogy mennyire a hatalmában voltunk, az számomra is megdöbbentően vált kézzelfoghatóvá a sok ezernyi irat átolvasása után. Azért tartom a korszak bemutatását fontosnak, mert egészen elképesztő, mennyire úgy érezték a hatalmon lévők, hogy joguk van minden ember életébe beleszólni, szoros ellenőrzés alá vonni az állampolgárokat, és ez az elsősorban a saját állampolgárai ellen ügyködő szervezet milyen hatalmas erőbevetéssel, milyen óriási apparátussal és milyen aljas módszerekkel végezte a munkáját.

– Hogyan lett valaki besúgó?

– Majdnem mindenkit zsarolással szerveztek be. Az 1956-os forradalom leverése után ez nem volt nehéz, mert ’56-ban szinte mindenki elkövetett valamit, amivel meg lehet zsarolni: tagja volt valamilyen bizottságnak, felszólalt valahol, fegyvert fogott. Az iratokat vizsgálva az is kiderült, hogy a legártalmatlanabbnak látszó jelentéseknek is beláthatatlan következményei lehettek, tehát még egy „jó szándékú” ügynökjelentés is rettenetes károkat okozhatott. A besúgók azért voltak különösen veszélyesek, mert míg a belügyesekről tudtuk, kicsodák (kivéve persze az SZT –szigorúan titkos – tiszteket), a besúgók barátnak adták ki magukat. Fontosnak tartom, hogy ha biztonsággal azonosítani tudjuk az ügynököt, nyilvánosságra is hozzuk a nevét, épp az ártatlanok védelmében, hiszen sokszor éppen a BM terjesztett el rágalmazó pletykákat olyanokról, akik nem vállalkoztak a piszkos munkára

– Szó esik a könyvben a zárkavamzerekről is.

– A zárkavamzerekről keveset beszélünk, pedig a besúgók egészen különleges fajtáját képviselik. Képzeljük el, hogy valaki bebörtönöznek, ma már felfoghatatlan, egészen rettenetes körülmények közé kerül, egy majdnem ablaktalan, nedves, büdös zárkába, ott melléraknak egy másik embert, akivel teljesen természetes módon vágyik a beszélgetésre. Ám ez a cellatárs besúgó, aki nem csak hogy feljegyez mindent, amit a társa mond, hanem folyamatosan provokálja, mesél arról, ő milyen hőstetteket hajtott végre ’56-ban, így próbálva rávenni a másikat, hogy mesélje el ő is, mit csinált. Ezek a vamzerek olykor köztörvényes rabok voltak, akiket a jobb ellátás vagy a korábbi szabadulás reményével kecsegtetve vettek rá a jelentésre.

– Hogyan bújhatott valaki ki a besúgás alól? A könyvben szerepel egy olyan eset, amikor valakit megpróbáltak besúgónak beszervezni, ő elvileg együttműködik, de ahogy elengedik, rögtön világgá kürtöli, mi történt. Így aztán lemondanak róla.

– Akadtak viszont olyanok is, akik visszautasították a zsarolást, inkább vállalták a megtorlást. Ilyen volt például Nemes Lívia pszichológus, akinek esetét külön cikkben megírtam. A másik módszer az Ön által említett tudatos dekonspirálás volt. Volt például egy történész-kollégánk, akit be akartak szervezni. Védekezésképp ő azt mondta, hogy nem tud a felesége elől semmit eltitkolni, erre ők: „De igenis, maga el fogja titkolni!” A végén aláírta, de hamarosan elmondta, nemcsak a feleségének, hanem Göncz Árpád hozzátartozóinak, akiket figyelnie kellett volna. Tehát dekonspirált. Ilyenkor dühöngve, de kizárták az illetőt a „hálózatból”.

Jolsvai Júlia

Gál Éva: Lejáratás és bomlasztás, Tudósok, tanárok a titkosrendőrség látókörében
Corvina – Nagy Imre Alapítvány, 2013, 2990 Ft