Gyerekrablás a Palánk utcában, PetePite, Galambnagymama. Három a sikeres és emblematikus könyvek közül, amelyek Nógrádi Gábor nevéhez fűződnek. Az író a közelmúltban két jelentős elismerést is kapott: a Gyerekkönyvek Nemzetközi Tanácsa, az IBBY életművéért tüntette ki, legutóbb pedig megkapta a Janikovszky Éva-díjat „a felnövekvő nemzedék irodalmi műveltségének alakításáért végzett kiemelkedő munkásságáért”. Ebből az alkalomból beszélgettünk.

– Hogyan látja „a felnövekvő nemzedék irodalmi műveltségét”? A gyerekek, főként a kamaszok szeretnek olvasni? Ha igen, mit? És mit nem?

– Ez bizony négy kérdés. Vegyük sorra! Irodalmi műveltség? Annyi van, amennyi az iskolában a gyerekekre ragad. Ma már a tévében szinte egyáltalán nincsenek irodalmi műsorok, regényfeldolgozások, színházi közvetítések, irodalmi vetélkedők… Úgy is mondhatjuk, hogy az irodalom az életből visszaszorult az irodalomba. Ami csak azért baj, mert az irodalomra nem az úgynevezett műveltség miatt van szükségünk, hanem az életünk miatt. Az irodalom, és a művészet csak azért fontos, mert segít élni. Segít önmagunkat és másokat, meg a világot megismerni, megérteni. Kit érdekel, mikor született József Attila? Az érdekel, hogy „Harminchat fokos lázban égek mindig, s te nem ápolsz, anyám”. És hogy szeretnek-e olvasni a kamaszok? Az első könyvem harminc éve hetvenezer példányban jelent meg. A legutóbbi könyvem háromezerben. No comment! Végül az a kérdés: mit szeretnek olvasni és mit nem? Aki szeret olvasni, az kiválasztja a neki való könyvet, amint az egészséges szervezet a gyümölcsből a vitamint. Amit nem olvasnak, arra nincs szükségük, vagy nem tudják, hogy szükségük van rá, és ez a mi hibánk: tanítóké, újságíróké, könyvtárosoké – értelmiségieké.

– Közhelyszámba megy, hogy a világháló sok mindent megelőz a fiatalok érdeklődésében. Kérdés, hogy a manapság divatos „kütyük” – okostelefonok, tabletek, e-könyv-olvasók – képesek-e új lehetőségeket kínálni ennek a korosztálynak is az olvasásra. Az ön művei például elérhetők e-könyv formában?

– Természetesen elérhetőek a könyveim digitális formában. És a kütyüktől sem félek. Mindegy, mi hordozza az irodalmat: kőtábla, agyagtábla, papirusz, pergamen, könyv vagy tablet. A szöveg a fontos. Mellesleg, mióta e-book-olvasóm van, több szépirodalmat olvasok utazás közben, vagy távol az otthontól, mint eddig. Logikus. Nem egy-két könyvet viszek magammal, hanem ezret.

– Széles skálán mozognak a művei. A játékos KRESZ-lexikontól és az életvezetési tanácsokat is tartalmazó írásoktól az izgalmas, krimiszerű történeteken át az élet nagy kérdéseit taglaló „komoly” könyvekig sok mindent felölelnek. Egyetlen alapvető vonást mindben fölfedezek: a gyöngéd pedagógiai szándékot, amely gyakran humorral párosul. Ez talán arról árulkodik, hogy a szerző egykor népművelő is volt.

– Ezt válaszoltam volna, ha kérdésként teszi fel a megállapítást. Alapvetően tanító vagyok. Fiataloknak szóló művek írójaként ez természetes is. Különösen, ha a pénzről, a közlekedésről, az életveszélyekről, az életproblémákról vagy a naplóírás fontosságáról szól a kiadványom. De a tanítói, népművelői szándék könnyen felfedezhető a regényekben is. A bátyám zseni, Az öcsém zseni – célom szerint – a testvéri összetartás fontosságára tanít. A gonosz hét napja a bennünk rejlő jó és rossz harcáról szól, és hogy milyen nehéz, és milyen fontos a jónak győznie. A papa ne már, és a Nem vagyok Samu! pedig nagyapa és unoka egymásért folytatott küzdelmes kapcsolatáról igyekszik mesélni. Minden könyvem pontosan megfogalmazható didaktikai célokat követ. Lehet, hogy ez az úgynevezett esztétikai minőségének árt, az irodalmi színvonalát csökkenti (bár remélem, nem), de én gyerekeknek, fiataloknak írva elsősorban hasznos akarok lenni. Ez a tanítói szándék persze nem vonatkozik a verseimre. Ott én ÉN vagyok. A versekben nem vagyok tekintettel a befogadóra. (Leszámítva az Itt éltünk köztetek című állatsírversek kötetét, amit didaktikai célokkal írtam 25 éve.)

– Nevelési szándék vezethette akkor is, amikor honlapján elindította a gyerekeknek szóló íróiskolát. Milyen fogadtatásra talált?

– Talán száz gyerek kísérte figyelemmel a leckéket és oldotta meg a feladatokat. Remélem azonban, hogy sok magyartanár az íróiskolám hatására nagyobb súlyt fektet a fogalmazási gyakorlatokra az órákon. Nagyon fontos, hogy a mai ember pontosan és érzékletesen tudja magát kifejezni szóban és írásban, akár pék, akár orvos lesz. Ez segítheti saját maga és társai érdekeinek a megfogalmazását, s ezzel az érdekek védelmét is.

– A legolvasottabb kortárs ifjúsági íróként gyakran emlegeti az olvasás gyógyító erejét. Milyen sérüléseket kell manapság az irodalomnak gyógyítania?

– A művészetek minden lelki seb gyógyulásában segítséget tudnak nyújtani. Ez a szükséglet hozta létre a különböző művészeti kifejezési formákat. Az irodalom, azaz a megfelelően kiválasztott olvasmány a szerelmi bánattól a gyászmunkáig, a gyermeki félelemtől a felnőtt szorongásáig, a magány sérüléseitől a sérelmeken való önpusztító rágódásig támogatást nyújthat lelki betegségeink gyógyításában. Az irodalom- (a művészet-) terápia nem csak az orvosilag is beteg embereknek segít. Vagy kérdem: létezik olyan ember, aki soha nem szorong, soha nem szomorú vagy deprimált? Van olyan, aki soha nem fél sem élettől, sem haláltól? De beszélhetnék hétköznapi – családi, pénzügyi, munkahelyi vagy egészségügyi – problémákról is. Jómagam ha egykor, anyám halála után nem olvastam volna annyit, már nem élnék.

Varsányi Gyula