„Az írás az olvasás fájának virága”

A KFT együttesből billentyűs énekeseként és többek között Eszményi Viktória, Görbe Nóra, Koncz Zsuzsa, Mácsai Pál, Somló Tamás dalainak zeneszerzője és szövegírója gyanánt ismert Bornai Tibor most megjelent ötödik kötetének címét a Balatoni nyárból vette: Útikönyvnek is olvashatjuk, amennyiben a Balaton körüli bolyongásokból született, de több annál. Nosztalgikus is, hiszen a régi időket, a gyerekkort meg a párt- és szakszervezeti üdülők korszakát egyaránt felidézi, de egyúttal riportkönyv, mert megszólítja a például a masinisztát, a horgászt, a hajóskapitányt, a munkanélkülit, a hajléktalant.

– Mi volt az indítórugója annak, hogy az ezredfordulón az előadóművészi karrier mellett addig gyakorolt zeneszerzést és szövegírást kibővítse: könyvszerző is legyen?

– Első regényemet tízévesen írtam, amikor még csak négy éve jártam zongoraórákra. Bár maga a regény gyerekes elmevihar volt, azért érdemel említést, mert száznegyven oldalon át bodorítottam a történetet. Ez a terjedelem azt mutatja, hogy nagyon komolyan vettem a dolgot. Az írás tehát benne volt az „alapprogramomban”. Ugyanúgy, ahogy a zene is.

– Morfondírozásait mintha a lakóhelyváltozás inspirálta volna, kezdetük, nagyjából egybeesett a Visegrádra költözésével. Más életforma várta a fővárostól távol? Szemlélődőbb évek köszöntöttek ott a rocksztárra?

– A szemlélődés sosem állt tőlem távol. Sokat álltam gyerekkoromban a Nagyvárad téri házunk második emeleti lakásának ablakában, és bámultam a Mihálkovics utca és a Hámán Kató út közötti apró házak tetejét. Tőlünk egészen a Haller téri templomtoronyig el lehetett látni.  Később zarándokhely-szerű üldögélési pontjaim lettek. Ezeket hosszan lehetne sorolni az akarattyai magasparttól a Tettyén lévő vasfeszületig, szerte az országban. Egyébként rám soha nem volt érvényes mindaz, amit az emberek egy rocksztárról gondolnak. Rám a Balatoni nyár dalom a jellemző. „Ültünk a mólón, és néztük, hogy járja a táncát a vízen a fény.”

– Tehát korábban is dédelgetett írói álmokat, csak elodázta őket, míg nap nap után várta a színpad világa?

– Az írás, azt hiszem, az olvasás fájának virága. Elég korán kezdtem a könyvekkel való barátkozást, és ezt édesapámnak köszönhetem. Ő mondta azt is, hogy regényt csak akkor írhat az ember, ha már sok mindent megélt. Gyerekként alig vártam, hogy már öreg legyek, és megírhassam, amit meg akarok írni.

– Szimultán dolgozott a mostani köteten, meg készült a KFT együttessel a Bál az Operában című lemez megjelenésének harmincadik évfordulójára időzített koncertre. Hogy osztotta meg magát?

– Karinthy Ferenc szerint a zsenialitás nem más, mint jó időbeosztás. Természetesen én nem tartom magam zseninek, de érzem, tudok bánni az idővel. Ennek része például az is, hogy pontos vagyok. A másik fontos képességem pedig az, hogy nincs szükségem bemelegítésre ahhoz, hogy valaminek nekifogjak. Felállok a zongorától, és odaülök a tabulatúra mellé. Felállok a tabulatúra mellől, és odalépek a festőállványhoz, mert újabban festek. A folyamat nem törik meg. Ez is, az is ugyanannak a valaminek a kiáradása.

– Könyvei műfajilag különböznek egymástól.   Ezt a mostanit milyen skatulyába helyezné?

– Igen, ha visszagondolok, eddigi könyveim mind más és más műfajba tartoznak. Az Ültünk a mólón valahol az útikönyv, a riportkönyv és a visszaemlékezés között lebeg. Amikor egy kiadó azt kérte tőlem, válasszak ezek közül, és legyen a könyv egydimenziójú, ott hagytam a kiadót. Itt, ennél a szövegnél éppen azt élveztem, hogy besorolhatatlan lesz. És az lett.

– A politikát, a mai hatalomról alkotott véleményét sem hagyta ki az útinaplóból. Ezek szerint maga nem olyan jellem, hogy ha egyszer „a városban ömlenek a szennyvizek” dalszöveggel fölbőszítette a korabeli hatalmasokat, akkor a nyomukba lépőkkel szemben megengedő lenne?

– A politikából csak annyit hagytam meg, amennyit a beszélgetőtársaim szóba hoztak belőle. Azt szerettem volna, ha a könyv pontos lenyomata lenne a kornak, amelyben íródott. Kort mondok, de valójában inkább évet kéne mondanom, mert manapság a dolgok olyan sebesen változnak, hogy néha arra is rá tudunk csodálkozni, ami csupán egy esztendeje történt. Arra is vigyáztam, hogy riportalanyaim véleményét ne kommentáljam. Nekem itt az volt a dolgom, hogy rögzítsem a szavaikat. A kommentálás az olvasó privilégiuma lesz.

– Vagyis a KFT együttes nevéhez hűen korlátozottan vállal felelősséget a világ dolgaiért, inkább csak megmutatja őket? Vagy más alkalommal nem rejti véka alá a saját nézeteit?

– Mindig is elmondtam a véleményemet. Ha kellett, bújtatva, a sorok között, ha nem kellett, nyíltan. Óvatosan teszem hozzá, hogy a bújtatás művészi munka, a nyílt dühöngés viszont nem mindig. Ezért a diktatúrák kikényszerítik a megszólalókból a színvonalat. Talán ez az egyetlen „jó” bennük.

– Más, konkrét formában is ki szokta mutatni szociális érzékenységét?

– Ha megkeresnek, mindig igent mondok, amikor segíteni kell. Éppen a napokban szerepelek majd egy koncerten, ami a MŰPA-ban lesz, a címe: Árad a szeret, és a Baltazár Színház tagjaival közösen a mentális nehézségekkel küzdő fiatalok tehetségére és nagyszerűségére hívjuk fel vele a figyelmet.

– Nem minden Balaton-parti településen állt meg. Vajon a gyerekkori vagy a zenészturnék során szerzett ifjonti élmények nyomán született az útiterv, illetve a szerint, hogy a házakat, amelyeket a part mentén itt is, ott is kiszemelt, magáénak képzelt, mindenképpen meg kellett látogatnia?

– A Balaton körbejárása során nem volt kőbevésett útitervünk. Azért a többes szám, mert feleségemmel, Bornai Eszterrel jártuk végig a tavat. Ő filmrendező, de most fotózott. Képeinek sora is a könyv fontos része. Ott álltunk meg, ahol az élet megállított bennünket. Az volt a nagy kérdés, ad-e a Balaton valamit annak, aki nem tervez, csak lófrál. A válasz megszületett: igen, ad. Hogy mit, arról szól ez a könyv.

– Lehet, hogy a Balaton nagyobb szerelem, mint Visegrád?

– Visegrád a boldog házasság, a Balaton pedig a kamaszkori első szerelem. Az pedig örök. Ez a különbség.

Mátraházi Zsuzsa

Bornai Tibor: Ültünk a mólón
Ab Ovo Kiadó, 272 oldal, 2950 Ft