Ez a rokonszenves, ötvenhat évesen negyvennél alig többnek látszó komoly fiatalember azt valósította meg, ami lassan évtizedek óta nem történt az amerikai kultúrában: visszaemelte a klasszikus szépirodalmat eredeti rangjára, és valódi sztár lett általa. Abban az országban, ahol tartalomra való tekintet nélkül minden könyv csak egy „könyv”, ahol két percig érvényes világszenzációk kergetik egymást, Jonathan Franzen 2010-ben a Time magazin címlapjára került, mint „A nagy amerikai regényíró”. Alatta a következő sorokkal ajánlották az olvasók figyelmébe: „Nem ő a Leggazdagabb vagy a Leghíresebb. Hősei nem misztériumokat oldanak meg, nincs varázserejük, és nem a jövőben élnek. Új regényében, a Szabadságban Jonathan Franzen azt mutatja meg, hogyan élünk ma.” Franzen a maga belső szabadsága által képes regényeiben elvégezni a szembenézést – ha kell a szembesítést – mind önmaga, mint a társadalom álarcos lidérceivel.

A Szabadság, amely magyarul a 2012-es Könyvfesztiválra jelent meg, és megismertette velünk a hazájában már ünnepelt író nevét, a 20. század Buddenbrook-háza, modern hanyatlástörténet. A kisvárosi Berglund család históriája felerészt Patty Berglund, az anya önéletrajzából, felerészt egy külső narrátor elbeszéléséből áll össze: Franzen a maguk köznapiságában is egyedi, személyes vargabetűk történetéből állítja össze társadalmi tablóját. A szülők talajvesztése az ezredfordulóra kiteljesedő értékkáoszból ered, amelyben senki nem találja a helyét, legyen akár lázadó rocker, vagy a társadalmi elvárások eminense.

Magyarul másodikként jelent meg az író korábbi regénye, a Javítások, amelyet a hazai recepció még sikerültebbnek is tart a Szabadságnál. Lamberték a családanya erőfeszítéseinek köszönhetően egybegyűlnek egy utolsó nagy családi összejövetelre, mielőtt a Parkinson-kóros családfő elvesztené a világgal való kapcsolatát. Franzen kiválóan érez rá a klasszikus toposzban, a családegyesítésben rejlő dramaturgiai lehetőségre, hogy általa hőseit szembenézésre kényszerítse. Metsző szatíra és egyben megrázó dráma a Javítások, amelyben az író Európába is átevez – a regény litvániai eseményeiben Kelet-Európa álságos átalakulási folyamatai is helyet kapnak.

Az Erős rengésben, az író második regényében szintén egy működésképtelen család összeomlásának lehetünk tanúi. Az élet normál menetét itt egy valódi földrengés zúzza széjjel, melynek hátterében sötét, kapitalista ügyeskedés áll. Franzen ismét egy már-már elkoptatott (az amerikai filmekben köszönhetően az unalomig sematizált) konfliktust emel ki hagyományos értelmezési közegéből, és a környezet megóvása versus pénzhajhász ügyeskedések csatáját sokkal mélyebb társadalmi és generációs feszültségek ábrázolásához használja katalizátornak.

E három művet együtt és külön-külön is az „amerikai nagyregény” megújításának tekintik, melyekben Franzen Faulkner, Updike, Bret Easton Ellis, vagy Philip Roth nyomdokaiban jár (bár ez utóbbit Franzen egy időben „ősellenségnek” tartotta), azzal a különbséggel, hogy Franzen sem posztmodernül, sem punkosan nem lázad, hanem visszanyúl a klasszikus elbeszélői formákhoz.

Hasonlóan építkezik a Könyvfesztiválra megjelenő Diszkomfortzóna című önéletrajzi művében is, amelyben egy kamasz eszmélkedésének, majd egy felnőtté érő férfi útkeresésének dilemmáit tárja fel. A cím telitalálat: az immár magyarul is meghonosodott „komfortzóna” kifejezést unos-untalan használják az amerikaiak – ez az, amiből nem szeretünk kizökkeni. Márpedig Franzen célja épp a kizökkentés: a Diszkomfortzóna kíméletlen őszinteséggel járja végig az önmegismerés útját, miközben lassan megtanulunk eligazodni a kertvárosi keresztény középosztály hipokrita eszményei között. Franzen önéletrajza egyben szellemi útikalauz is íróvá érlelődéséhez: Franz Kafka és Thomas Mann életre szóló példája és radikális újraértelmezése, Rilke „meg vagyok írva”-élménye az „írok” helyett, Goethe Itália-mítosza már mind bele van gyúrva a pályáján elinduló ifjú alkotóba.

A Diszkomfortzónában a kamaszlét kegyetlenségével küzdő fiatalember távolodik lassan a szülői háztól, hogy eljusson azokra a felismerésekre, amelyek közül idézzünk most itt egy igen fontosat. „Ez a kettős szorítás, a magabiztossággal kevert jelentéktelenség tudata persze sosem múlik el. Az ember folyton azt várja, hogy mikor kezdődik már el végre az igazi élet, aztán a végén csak úgy egyszerűen meghal. (…) És az a játék, ami a művészet, s ami úgy kezdődik, hogy az ember megpróbálja felhívni magára Mr. Knight figyelmét, aztán végül is beszippantja az embert, és akkor már önmagáért űzi, olyan komolysággal, ami önmagát igazolja, és egyben kárpótolja is a maga teljes haszontalanságáért.”

Az iskolai csínyek és versengések, az egyházi Közösség ellentmondásosan nevelő közege, az első egyetemi szerelmek, a környezettudatos életmód kudarcai vezetik el végül az elbeszélőt mindent felülíró szenvedélyéhez, a madarászathoz. Visszatér itt a Szabadság madarász főhőse, kiteljesítve ezzel a nagyszabású allegóriát, amely immár a franzeni életmű magvát adja. Ami a Szabadság kék poszátája (nem tudunk itt nem utalni Oravecz Imre Kalifornai fürjjére, mely Franzent olvasva több ponton eszébe juthat a magyar olvasónak) az a Diszkomfortzónában a kétségbeesve kutatott, háborítatlan természet a maga lenyűgöző madárvilágával. Hogy aztán a civilizációtól, a mindenfajta emberi érintkezéstől menekülő író megtérjen űzöttségéből, és visszahurcolkodva a városba megtalálja a maga békéjét. A Diszkomfortzóna a megnyugvás igaz története.

Laik Eszter
Fotó: Wikipédia

Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna
Európa Könyvkiadó, 288 oldal, 2990 Ft