– Éppen egy éve, harmadik kötete kapcsán beszélgettünk. Akkor úgy fogalmazott, útközben van, zajlik az élet, szaladnak a lába alatt a kilométerek, s ahogy a kötet címe is utalt rá, ki tudja, talán éppen Tévutakon? Kiderült, helyes úton járt-e? Megérkezett azóta?

– Én azt gondolom, hogy nagyon kevés ember mondhatja el azt magáról, hogy nincs útközben. Persze, vannak megállapodott emberek, akiknek az élete nagyjából egyformán, különösebb események nélkül zajlik, de szerintem még ők is úton vannak, mert nem lehet tudni, mit hoz a holnap. És belső utazáson bárki „részt vehet”. Egy indiai láma egyszer azt mondta édesapámnak: az európai emberrel az a baj, hogy vagy a múlton rágódik, ami azért felesleges, mert már nincs, vagy a jövőt tervezi, ami azért felesleges, mert még nincs. És közben nem éli meg a jelent. A kérdésre válaszolva: nem, még útközben vagyok, de azt hiszem, most nem tévúton járok. Talán így életem második felében – némi segítséggel –rátaláltam a helyes útra.

– Az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg [2016] A lélek polcai. Sok tekintetben szerves folytatása az előző írásainak, fellelhető benne visszaemlékezés, humor, líra, elmélkedések az ismeretlenről, mindezek váltakozó és keveredő sorendben. Legutóbbi kötete bevezetésében úgy fogalmazott, a második kötet megírása után „csend lett. Bennem is, benned is.” Mikor érezte azt, hogy ismét megmozdult önben valami, hogy vetődtek fel új kérdések, hiányérzetek, közlésvágyak. Hogy az elmúlt év tapasztalásai is kötetbe kívánkoznak?

– A „csend lett” elsősorban arra vonatkozott, hogy úgy éreztem mindent „megbeszéltünk” apuval, ami elmaradt a halálával. De az idők folyamán mindig vetődnek fel új gondolatok.
Ami óriási belső feszítés, hogy meg kellett és kell változnom: lezárni dolgokat, túltenni magam rajtuk, könnyebben venni néhány tényt az életemben. A legnehezebb ebben apám és a barátok elvesztése. Mintha légüres térbe kerültem volna, néha úgy érzem. Újra meg kell tanulnom jóban lennem önmagammal. Egyszer már ez rendben volt, csak az elmúlt évek eseményei miatt ez felborult.
Azért, az sok mindent elmond, hogy ebben a negyedik kötetben már nem beszélgetek édesapámmal. De gondolatok, ötletek, tapasztalatok persze születnek és ezek kikívánkoztak belőlem, így született meg a negyedik könyv.
Azt tapasztalom, hogy nálam nincs konkrét eseményhez, történéshez kötve az írás. Egyszer csak „jön”. Előfordul, hogy hetekig nem írok le egy sort sem, aztán az éjszaka közepén felébredek és reggelre kész egy új írás.
Azért halvány utalások persze előfordulnak apámmal való kapcsolatomra persze…

– Akik rendszeres olvasói, megfigyelhetik, van néhány kulcsfontosságú téma, ami újból és újból előbukkan, amit körbejár, szétszed és összerak. A teljesség igénye nélkül néhány: egyedüllét és magány, a feleslegesség érzése, az elmúlástól való félelem, a szeretett barátok elvesztéséből fakadó hiány és fájdalom; de talán a legfontosabb az önmagunkkal való szembenézés szükségessége. Hogyan változik önben, ha változik az említett jelenségekhez való viszonyulás?

– Ami igazán foglalkoztat most is, a magány, az a fájdalom, ami az elmúlt években elhalt barátok, rokonok hiánya okoz. Nehezen feldolgozható. Magam is azt hittem, hogy könnyebben fog menni, de rá kellett jönnöm az utóbbi időben, hogy bizony ez nehezebb, mint gondoltam. Nehezen tűröm az egyedüllétet, és ez engem lepett meg a leginkább, mert egy időben semmi problémám nem volt ezzel. De dolgozom azon, hogy ez a gondom is megoldódjon, és ebben segít az írás is. Megkönnyebbülés kiírni magamból a fájdalmas gondolatokat. Van, akinek a verbális megoldás a jobb, nekem erre kevés lehetőségem van, mert, ahogy mondtam, elmentek azok a közeli barátok, akikkel megfelelő mélységig meg tudnám beszélni a belső dolgaimat. Így marad a papír.

– Maradt olyan könnyítendő súly, amit újra és újra elő kell vennie?

– Nálam most egy belső tisztulási folyamat zajlik. Szeretnék valóban lezárni néhány olyan dolgot, amiről azt gondolom: ideje túllépni rajtuk. Nem könnyű. Nyilván majd kikívánkozik újra sok minden ezzel kapcsolatban. Konkrétumot most nem szeretnék mondani, de hogy érthetőbb legyen: azon a belső úton, amelyen nemrég elindultam, nem szeretnék felesleges dolgokat cipelni magammal úgy, hogy rajtuk rágódom, befolyásolják döntéseimet, cselekedeteimet. Le kell zárni őket véglegesen, erősen az üvegre csavarni a tetőt és a lélekpolcunk leghátsó sorába eltenni.

– Lesz ötödik kötet vagy jelenleg „csend van” önben és ön körül? Elcsitultak a hiányok?

– Igen, jelenleg is írok, hogy lesz-e kötet belőle – hát remélem, igen. Lehet, hogy körülöttem néha csend van, de bennem még korántsem! Én azt hiszem egy olyan út- és önmagát kereső, „lelkis” emberben, mint én, sohasem csitulnak el a hiányok. Azt hiszem, nem érezném jól magam hiányok nélkül. Ahogy Babits Mihály írta:
„Ki farag valaha bennünket egészre
Ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésse,
ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?”

Illényi Mária

Popper Gábor: A lélek polcai
Saxum Kiadó, 200 oldal, 1980 Ft

Egy kedves – és figyelmes – olvasónk figyelmeztetett, hogy lapunk nyomtatott kiadásában elírtuk a Popper Gáborral készített interjú végén idézett versrészlet költőjének nevét. A Psychoanalysis Christiana című verset Babits Mihály írta, tévedésünket annál is inkább röstelljük, hiszen Popper Péter Színes pokol című kötetének is mottója volt ez az idézet, emlékezhettünk volna emiatt is a költő nevére. Az internetes megjelenés lehetőségét felhasználva itt kijavítottuk a költő nevét.