Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Osvát Ernő
Aforizmák
Kicsi Csacsi
és a születésnapi ajándék
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Osvát Ernő <br> Aforizmák Kicsi Csacsi <br> és a születésnapi ajándék
Interjú Imma Monsóval

Mitől lesz pszichopata a társadalom?
Imma Monsó, a katalán író Budapesten


Inkább ne meséld el! Olyan, sokunkban rejtőző védekező mechanizmussal szembesít Imma Monsó kötetének címadó novellája, amellyel még gondolatainkból, de kimondott szavainkból is mindenképpen száműzni kívánjuk a rosszat: a végzetes betegséget, a halált. A most ötvenéves katalán írónő elismerésekben bővelkedő irodalmi pályafutása 1997-ben kezdődött, amikor No se sap mai (Sose lehet tudni) című regényével elnyerte az év legjobb elsőkönyves alkotójának járó Tigre Juan-díjat. Nálunk elsőként az Inkább ne meséld el című novellafüzére látott napvilágot nemrégiben a Holnap könyvkiadó gondozásában. Az irodalmi nagydíjában részesült kötet a félelmet keltő tabu témákat is finom humorral átszőve tárja elénk, csakúgy, mint az emberi kapcsolatokat ellehetetlenítő más kommunikációs zavarokat.
Érdekelt, hogy önéletrajzi elemek átszövik-e ezt a prózát, s a gyengéd irónia vajon személyiségjegye-e az alkotónak, aki kis óraszámban még mindig franciatanárként dolgozik Barcelona egyik munkáskerületében, mert fontosnak tartja a kapcsolattartást azokkal a középiskolásokkal, akiknek ritkán adódik alkalmuk az irodalommal és a magasabb kultúrával való találkozásra.

– Ez a könyv határkő az írásművészetemben, mert ettől fogva a korábbiaknál gyakrabban jelennek meg a könyveimben életrajzi elemek – mondta budapesti találkozásunk alkalmával a halk szavú szerző. – Meggyőződésem, hogy mivel az író, a költő az élet dolgairól beszél, a műveiben akarva akaratlanul sok személyes élmény rejtőzik a képzelet szülöttének tekinthető históriákban is. Aztán amikor egyszer csak szomorú események történnek az alkotó életében, vagy nehéz helyzetbe kerül, lehetetlen szabadjára engednie a fantáziáját, amíg feldolgozatlanul munkál benne a saját fájdalma. Az írás örömforrás, ráadásul más dimenzióba helyezi, a világ számos gondjának sorába ágyazza, noha meg nem szünteti a személyes bánatot. Hasonló, a problémától kissé eltávolító funkciója van a humornak is, nem csak írás közben, hanem az élet minden pillanatában.

– Novelláiban kerestem a katalán jellegzetességet, de nem találtam ilyesmit. Figyelmetlenül olvastam volna?
– Valószínűleg mindig ez történik, ha valaki általános problémákról beszél, amelyek minden nemzetnél hasonlóképpen jelen vannak, a fájdalomról, a halálról, a barátság buktatóiról. A katalánoknál általában jobban érvényesül a kozmopolita szellem, mint a Spanyolország egyéb részein élők körében. Nyitott nép a miénk, talán a nálunk hagyományosan folytatott kereskedelem alakította így az alkatunkat. Jellegzetesen katalánnak talán a női figuráim tekinthetők. A tradicionálisan matriarchális társadalmunkban fontos a nő családösszetartó szerepe.

– Élesen elkülönül-e Önöknél a női író férfi író szerepköre?
– A katalán irodalomban nem tipikus ez a jelenség, magam pedig soha nem akartam kifejezetten nőknek szóló történeteket írni. Persze minden író kiindulópontja önnön személyisége, egy nőnek nyilván női problémái vannak. Olvasmányaimban az irodalmi értéket keresem, s nem aszerint minősítem a műveket, hogy milyen nemű az alkotójuk, s csupán a szöveg ismeretében ez többnyire eldönthetetlen. Ha mindenképpen különbséget akarok találni nő és férfi kollégáim között, akkor azt abban fedezem fel, hogy a férfiak sokkal hiúbbak az írásukra; szeretnek a sikereikkel kérkedni.

– Az emberi lélek kitűnő ismeretéről árulkodnak a novellái. Többről, mint amit az író a maga körül zajló események láttán feldolgozhat. Képezte magát ezen a téren?
– A legjobb gyerekkori barátnőm pszichiáter, s mivel már harminc éve jóban vagyunk, némi szaktudásra is szert tettem a segítségével. Beszélgetéseink során a munkával kapcsolatos történeteket sem kerüljük el, úgyhogy egy csomó esetet megismertem az elmondásából. De engem mindig is érdekelt a lélektan, sok pszichológiai és pszichiátriai témájú könyvet olvastam. Elég hóbortos családban nőttem fel, s ilyen környezetben az ember mindig azt kutatja, hogy normális dolog-e, ami körülötte történik. Így kezdtem el lélektani kérdések iránt érdeklődni.

– Mit jelent ez esetben a hóbortos kifejezés?
– Az édesapám kiskoromban meghalt, s az édesanyám nevelt fel, aki elég szokatlanul interpretálta a valóságot. Egy-egy nehézséget vagy szörnyű eseményt mindenki másként dolgoz fel. A szakirodalomból tudtam meg, hogy szükséges önvédelmi reakció, a bánattól való eltávolodást segíti, ha valaki úgy alakítja át a számára lesújtó történetet, hogy messze kanyarodik a tényleges eseménytől. Nos én ilyen adottságú családban éltem, s már gyerekként is folyton újra kellett értelmeznem a valóságot, mert édesanyám egy másik, képzelt világot tárt elém.

– Esetleg éppen ily módon segítette hozzá Önt, hogy íróvá váljék? Az irodalom végül is a mindennapok képzelettel gazdagított ábrázolása.
– Biztos vagyok benne, hogy az édesanyámnak köszönhetem a könyveimet. Az elbeszélőkészség öröklődik. Gyerekkoromtól fogva szerettem fogalmazni, történeteket mesélni, de sokáig nem tudtam befejezni egyetlen históriát sem. A harmincas éveimben jártam, amikor változás következett: addig nem hagyott nyugodni egy téma, amíg meg nem találtam a történet végét. Így született az első könyvem.

– Gyerekkorából eredeztethető novelláinak súlyponti témája, a minden behálózó kommunikációs zavar?
– Személyes sorsoktól független kommunikációs válság van a világban, amely az egyén életére is kihat. A pszichopaták kórtanára jellemző, hogy képtelenek az empátiára. A társadalom teljeséggel pszichopata vonásokat kezd mutatni. Képtelenek vagyunk arra, hogy átérezzük a másik ember helyzetét, s ha ez általános jelenség, akkor beláthatatlanok a következményei. Az irodalom az empátia eszközével dolgozik és hatását is az által fejti ki. Ha elolvasunk, ha megírunk, ha lefordítunk egy könyvet, az mind azzal jár, hogy egy időre más bőrébe bújunk bele. Sokat gondolkoztam, miért a férfiaknak van több kommunikációs problémájuk, s arra jutottam, talán azért, mert a nők többet olvasnak náluk.
(mátraházi)
Fotó copyright Luis Miguel Palomares

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2019/2. számaÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés