Az olvasás éjszakája
OLVASÁS
ÉJSZAKÁJA
KÖNYVES
KALANDOK
OLVASÁS ÉJSZAKÁJA KÖNYVES KALANDOK
Interjú Sajó Lászlóval

Kőszegi történet - Beszélgetés Sajó Lászlóval

Az 1966. év több szempontból is kiemelt figyelmet érdemel. Az 56-os forradalom tízéves évfordulója mellett ugyanis ezen a nyáron zajlott a londoni foci-vb, itthon pedig az első, új arcokat felvillantó nagysikerű táncdalfesztivál. És végül – ha már a személyes élettörténeteknél tartunk – az akkor tízéves Sajó László ekkor került Ottlik egykori katonaiskolájába. Az internátusban töltött, keserédes év emlékét őrzi Sajó László legújabb könyve, az Írottkő.

Az Írottkő – mely alcímként az Emlékkönyv megjelölést viseli – lényegében egy gyerekkori napló, mely nem csak gondolatilag, de formailag is igyekszik hűen visszaadni egy tízéves gyerek világát. Valóban létezik egy napló, mely a könyv alapjául szolgált, vagy írói fikció csupán?
Valóban létezik, azaz létezett egy emlékkönyv, amibe 1966. március 5-től írtam a napi történéseket. Azért emlékszem ilyen pontosan a dátumra, mert a bőrkötéses, kis lakattal záródó emlékkönyvet a 10. születésnapomra (1966. március 4.) kaptam a szüleimtől. A bejegyzések mellett az aktuális szerelmeim fényképét ragasztottam bele, amiket aztán rendre összetéptem, majd ismét összeragasztottam. A napló azonban elkallódott, ám a szüleimnek írt leveleket az édesanyám szerencsére megőrizte; ezeket most kicsit átírtam, sűrítettem. A hozzám írott levelekből például csak az utolsó szerepel a könyvben, de a többit is „beleírtam” a saját válaszaimba. Mondjuk apám visszatérő üzenetét: „légy férfi”. Megmaradt néhány gyerekkori zsengém is, pár vers és novella, ezeket szintén felhasználtam forrásként, de nem vettem bele a könyvbe, úgy döntöttem, inkább megkímélem tőlük az olvasót. Ami a formai „hitelességet” jelenti, próbáltam úgy írni, ahogy tízéves koromban. A könyv majdnem teljesen mellőzi a központozást, a helyesírási hibák pedig egymást érik. Egyébként kb. húsz évvel ezelőtt már megírtam ennek a könyvnek az első változatát, aminek az volt az érdekessége, hogy maga a szöveg is dadogott. A kiadó azonban visszadobta, mondván, „ezt így nem lehet olvasni”. Jó, hogy így alakult, tényleg csapnivaló volt olvashatatlan.

Az Írottkő a kőszegi internátusban töltött egy esztendőt örökíti meg. A bentlakásos intézet érdekessége, hogy itt játszódik Ottlik Iskola a határon c. regénye is. Mesélne erről a hatásról, illetve arról, hogy Ön hogy került az egykori katonaiskolába?
A könyv szerint az Iskola a határon-t a kőszegi internátusban párhuzamosan olvasom a saját naplóm írásával, de valójában évekkel később akadtam csak rá az Ottlik-regényre. Akkor viszont hirtelen minden bevillant: a hatalmas, boltíves épület, az ebédlő, a kietlen hálótermek, a lépcső, tán még a korlát kopásai is ugyanott vannak. Hihetetlen felismerés volt. Akkor már tudtam, hogy azt az egy évet, ott, az Ottlik-féle iskolában, meg kell örökítenem. Érdekesek ezek a megfelelések, annál inkább, mivel Ottlik katonaiskolája a 60-as években, mikor én odakerültem, már bentlakásos gyógypedagógiai intézetként működött. A szüleim, Ottlik főhőséhez hasonlóan tízévesen írattak be az intézetbe, azért, hogy kigyógyuljak a dadogásomból. Korábban Tolcsváról hetente hordtak be Miskolcra, beszédjavító rendelésre, de ez nemcsak fárasztó volt, de hatástalan is. Ezért döntöttek úgy, hogy a zempléni Tolcsváról az ország másik végébe küldenek. Engem, akit azelőtt, a tüdőbetegsége miatt, mindentől óvtak: nem ihattam hideg vizet, nem szaladgálhattam a többiekkel, még focizni is csak titkokban focizhattam, „nehogy kimelegedjek”. Az én kőszegi történetem (miután állandóan sírtam a honvágy miatt, és a szüleim végül is hazavittek) egyetlen tanévbe, a 65–66-os iskolaévbe, pontosan a húsvéttól karácsonyig tartó időszakba sűrűsödik. Ezért egy kicsit patetikusan azt mondhatnám, ez az időszak az én személyes „antipassióm” a gyerekkortól a kiskamasz korig. Az otthoni „Kert” ellenpontja, ami a búvópatakot, a „paradicsomot” jelentette. Nem állítom, hogy Kőszeg ahhoz képest a pokol, de a purgatórium biztosan. Mindenesetre sok változást hozó, különös jelentőséggel bíró időszaka volt ez az életemnek. Az otthon védett közegéből való elszakadást, az érést jelentette, a fizikai távolságot (egynapos volt az út), az egyedüllét megélését, a nemi fejlődést. Tízéves, alsós gyerekként, kisdobosként kezdtem írni, aztán elkerültem otthonról, jött egy új szeptember, és én „nagyfiú” lettem, úttörő. Összességében hasonlóképp éltem meg, mint Ottlik főhőse, a közösségbe való beilleszkedést, és a „hatalommal való” összeütközéseket. A párhuzamokra szerkezetileg is utaltam: az Írottkő ott fejeződik be, mikor a végére érek az Ottlik-regénynek. Így ér össze a két könyv.

Ebben a helyzetben, mint írja, a legfőbb mentsvárat az írás jelentette.
Nagyon korán kezdtem írni, de ebben valószínűleg közrejátszott a beszédhibám is, hiszen írásban könnyebben ki tudtam fejezni magam, mint szóban. Az első emlékezetes dolog, ami az íráshoz kötődik, az, hogy a nyári szünidőben foglalkozásosdit játszottunk Tolcsván, a „kertben”. Mindenkinek volt valami foglalkozása: volt, aki presszós volt, más orvos vagy közértes. Én persze újságíró lettem. Egyedül írtam és szerkesztettem a Kisudvar című, öt példányban „kiadott” lapot, amit aztán 5 Ft-ért el is adtam. (Azért öt példányban, mert ennyi fért bele az írógépbe.) A következő siker egy NDK-s jutalomutazás, amit a Pajtás újság vers-író pályázatán nyertem. Három hétre bekerültem egy „pionírlágerbe”, ahol Magyarországot kellett képviselnem. Először ültem repülőn, ez jó volt, a zászlófelvonások, az úttörő-egyenruha és a sorakozók rossz volt, míg a gyönyörű finn lányok (akiket egyébként a tábor végéig nem mertem megszólítani) megint jó. Visszatérve, valóban az írás jelentette a menedéket, azt, hogy visszahúzódhattam önmagamba. Mellette a foci okozta a legnagyobb örömöt.

A könyvben a személyes élettörténet mellett, mintegy háttérként jelenik meg a korhangulat, a Kádár- korszak társadalomrajza. Persze mindez egy gyerek látószögén keresztül.
56-os gyerek vagyok, így kikerülhetetlen, hogy megjelenjen a könyvben a Kádár-korszak hangulata, pontosabban az, hogy mi gyerekként hogyan éltük meg. Van bennem némi ambivalencia, ahogy fölidézem ezt az időszakot, mert most, felnőtt fejjel mondhatjuk, hogy ilyen meg olyan rossz, hazug és miegymás volt, de én mégis akkor voltam gyerek, akkor voltam először szerelmes. A Kádár-korszak számomra elsősorban a képmutatásról és a szerepjátszásról szólt, arról, hogy mást kell mutatni, mint akik ténylegesen vagyunk. Ez a „minthaság” átszőtte az egész életünket. Az például gyerekként is feltűnt, hogy a szüleim másként beszélnek a vendégek előtt, mint magunk között, és tőlem is azt várják, hogy „mások előtt rendesen viselkedjek.” Aztán ott voltak az elejtett szavak a vacsoraasztalnál 56-ról, anyám ijedt arca, és apám fojtott dühe: „egyszer úgyis megtudja”. A legnagyobb kihívás az volt a sok alkalmazkodás közben, hogy megőrizzek valamit abból, ami tényleg én vagyok. A szerep-szerepjátszás aztán egész életemben meghatározó kérdés maradt. Szerepelni kell, el kell játszani valamit, ami nem én vagyok. Megfelelni annak, aminek mások akarnak látni. Ennek tipikus helyszíne volt az iskola. Ilyenkor jött/jön a dadogás.

Az utóbbi időben prózakötetekkel jelentkezett (Írottkő, Öt és feles), várható, hogy visszatér a költészethez?
Mikor ez a könyvterv fölmerült bennem, először azt mondtam magamnak: költő vagyok, mit érdekel engem a próza? Aztán rájöttem, hogy vannak olyan témák, amik csak prózába illenek. De az igazi szerelem a vers, amit az ember kézzel ír, akárha abba a bizonyos, lakattal lezárt emlékkönyvbe. Most, hogy jön ez a borongós őszi-téli idő, ez is versírásra inspirál. Azt hiszem, én alanyi módon költő vagyok, a próza csak kitérő és játék.

Maczkay Zsaklin

Sajó László: Írottkő
L’ Harmattan Kiadó, 80 oldal, 1700 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2019/2. számaÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés