Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Babák magyar
népi viseletben
A hosszú hajú
királykisasszony
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Babák magyar <br> népi viseletben A hosszú hajú <br> királykisasszony
Interjú Spiró Györggyel

A kamatyadóval kezdődött minden
Találkozás egy kalandorral
Beszélgetés Spiró Györggyel

Feleségverseny címen szatirikus regénnyel jelentkezett Spiró György. Olvasmányos, kacagtató a 2030-ban játszódó történet. Addigra az iskolában a diákok közfelkiáltással határozzák meg, hogy azt tanítsa-e a tanár: a Nap forog a Föld körül, avagy fordítva, s ez akár osztályonként változó döntés lehet. A 4. b-ben, mondjuk, bolygónk tányér alakjáról, a 4. a-ban piramis formájáról kell értekeznie a pedagógusnak. A nevetés sokszor gyomortáji szorításba fordul. A táj lepusztult, dúl a cigányháború, a szereplők buták, a gyerekek többsége az iskola mellé jár, pontosabban a jól termő génmódosított parlagfű ültetvényekre, amelyek a kábítószer alapanyagát adják…

Megkérdeztem a szerzőt, aki több regényében a távoli múltban barangolt:
– Hogyhogy most a jövőbe kalandozott el?

– Egyszer már tettem ilyet; a 2001-ben megjelent jó vastag regény, A Jégmadár ugyancsak utópia. Most a kamatyadó ötletéből indultam ki, abból, hogy a lakosságot a nemi együttlétek központilag kitalált száma szerint zsigerelik ki. Eredetileg darabnak szántam a Feleségversenyt, időközben azonban kiderült, hogy epikus a téma. Úgy gondoltam, van még fantázia a jövőben játszódó történetekben, mert esetükben olyan szabadsága van az írónak, amilyen egy történelmi regényben nincsen. Még egyszer ki akartam próbálni magam ebben a műfajban.
– Könnyebb dolga volt ezzel a könyvvel, hogy nem kellett éveken át a régi forrásokat kutatnia?
– Ez inkább megnehezítette a munkát. A forrásokban nagyszerű dolgokra lelni, most pedig minden ötletet a kisujjamból kellett kiszopnom.
– A Jégmadár megjelenése után azt nyilatkozta, hogy ha Kardos G. György barátja megéri a kiadását, valahogy így pirongatta volna: „Ejnye, Spiringer, tudhattad volna, hogy a szatíra nem való neked!” Mégiscsak vonzhatja ez a műfaj, különben nem vágott volna bele újra egy ilyen vállalkozásba.
– Azt gondolom, hogy a Feleségversenyt Kardos is örömmel fogadná. Amikor pár évvel a megjelenése után elolvastam A Jégmadárt, a cselekményt működtető gondolatokat még mindig érvényesnek tartottam, de voltak művészi gondjaim a könyvvel. Most szerettem volna ezeket elkerülni. A jellemformálást például egészen más alapokra helyeztem. A Jégmadárban a főszereplő nem karakter, hanem „hősi alkat”. A feleségverseny hősnője csúnya, ügyefogyott; ezért együttérzést vált ki az olvasóból. A Jégmadárban akad néhány, létező személyhez fűződő paródia. Ezek többnyire elnehezítik a cselekményt. Amikor a Feleségversenybe belekezdtem, eleve elhatároztam, hogy egyetlen alakja sem fog emlékeztetni senkire, aki most él, és a politikai helyzet sem fog hasonlítani a maira. Úgy látom, ebben a regényben most nincs művészi hiba.
– Két éve kezdte el írni a regényt, amelyben kísértetiesen hasonlítanak bizonyos események a valóság utóbbi hónapjainak elriasztó társadalmi jelenségeire. Ön jóstehetség, vagy a fizikai és szellemi lehetetlenséggel dacolva a nyomdába adás pillanatáig át meg átírta a történetet?
– A két- vagy ötezer évvel ezelőtt játszódó történetben is óhatatlanul sok momentum van a jelenből. Egyrészt azért, mert az írói elvonatkoztatás határai végesek, és amit a saját bőrünkön tapasztalunk, az akkor is belekerül a műbe, ha nem akarjuk. Másrészt minden korban nagyjából hasonlóan működnek az emberek, s ez feltételezhetően a jövőben is így lesz. Nyilván extrapolálunk. Minden író így működik. Nem tudunk szabadulni a saját korlátainktól, de minden, amit írunk: mese. Megpróbál az ember minél nagyobb őrületeket kitalálni, s aztán időnként kiderül, hogy egyik-másik a gyakorlatban is megvalósul. A Jégmadárban például kitaláltam azt az abszurditást, hogy újraépítik az alexandriai könyvtárat, mire befejeztem a könyvet, tényleg újraépítették.
– A Feleségversenyben a megfogalmazás mulattató, csattannak a poénok, az elénk táruló összkép viszont elrémisztő: tüntetések, amelyeken bérért vesznek részt a demonstrálók, önbíráskodó bandák irtó hadjáratot folytatnak.
– Amikor Swift leírja, hogy miként kell egy ír kisgyereket megfőzni és megenni, hát… Szatíra, nem? És nevet is az ember, meg el is rémül. Ez a műfaj sajátja. Tüntetők pedig a Messiások regényemben is voltak, teljesen olyanok, mint nálunk '56-ban. Az újkori tüntetések különben nagyon szoktak egymásra hasonlítani egész Európában, erről mi nem tehetünk. A mesemondáshoz hozzá tartoznak a túlzások, a karikatúrák. Aki leül regényt olvasni, nem vezércikkre vágyik. Az előhozott példái a szatirikus nagyotmondás velejárói, az ember elrugaszkodik a mindennapoktól, mert jól akar viccelni.
– Nem cáfolja az elrugaszkodás szándékát, hogy mindez a 2030-beli Budapest XI. és XIII. kerületében történik?
– Ezeket ismerem a legjobban. Miután az akkori színhelyek nagyon másmilyenek lesznek, mint amilyenek a maiak, az elképzelt képet meg a létezőt egymásra tudtam vetíteni. Nagyon mulatságos játék volt a számomra, remélem, másnak is az lesz.
– A felvonultatott nyomasztó körülményeket leszámítva… Szerintem nem jókedvében írta ezt a regényt.
– A művek alkotását gátolja az erős érzelem, írni csak hideg fejjel lehet. Ha közben elfogna a rettegés, hogy kik mit gondolnak majd egy-egy poén mögé, akkor a következő mondatot sem tudnám leírni.
– Aggodalmat érzek ki belőle. Egyfajta figyelmeztetést.
– Ha nem óvna a rossz folyamatoktól az író, akkor vagy felületes volna az ábrázolása, vagy nem lenne felelős ember. Féltésből írom a műveimet. Féltem mindazokat, akiknek magyar az anyanyelvük; közülük kerülnek ki az olvasóim.
– Az érettségivel nem első találkozása volt az idei írásbelin kiragadott mondataiból gerjesztett polémia. Emelt szinten magyarból, illetve a dráma tantárgy keretében már évek óta olvasmány a Csirkefej. Milyen ott sorakozni a tétellé lett klasszikusok között?
– Klasszikusok jönnek-mennek, aki ma benne van a kánonban, holnap kipotyog belőle, aztán visszaveszik, s tudok egy csomó klasszikust, akit ma a kutya se olvas. Nem azért ír az ember, hogy szobor legyen, sőt még életművet sem akar létrehozni. Érdeklik bizonyos dolgok, és kíváncsi, hogy képes-e megformálni azt, amit elhatározott. Az élmény hajtja. Őrületes szellemi kaland az írás, csodával határos dolgok derülnek ki hihetetlen forrásokból, és egészen váratlan tájékokra lehet elvetődni. Sose tudhatom, amikor belekezdek egy műbe, hogy mi vár rám a megformálásig vezető úton.
Mátraházi Zsuzsa

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Könyvhét 2019/1ÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés