A műgond kiment a divatból
Márton László az írói problémáról

Amit láttál, amit hallottál című novellakötetére néhány hete Palládium-díjat kapott. Ír, tanít az Író Akadémián, műfordít, nem is keveset. A közelmúltig epikai műveit írógéppel írta, a drámákat és a fordításokat előbb kézzel. Mint mondja, az elbeszélői munkánál a képernyő előtt ülve semmi nem jut eszébe, így most már azt is kézzel írja. Talán ezért is ír rövidebb prózát. Beszélgetésünkkor éppen Ausztriába készült, ahol egy japán írónővel való esszészerű levelezése jelenik meg németül.

Fontos egy író számára, hogy díjakat kapjon?

Egy író számára a megfelelő megbecsülést az jelenti, ha írhat és amit, ír megjelenhet. Minden egyéb ajándék, így például a díjak is. Amikor a díjakról van szó, a teljesítményekről van szó, a könyvekről, a drámákról, a műfordításokról.

A novellakötet megjelenése óta eltelt már egy kis idő. Kapott szakmai kritikákat – hideget, meleget egyaránt, és feltételezem, olvasói visszajelzéseket is .

Soha nem voltam népszerű író, nem is törekedtem rá. A saját határaimon belül a könyv sikeresnek bizonyult. Jó dolgom van, ami a kritikákat illeti, az utóbbi időben meglehetősen odafigyel a kritika a munkáimra. A visszhang a fontos. Adott esetben egy negatív, de elemző kritikából tanulhat is a szerző. Ahogy az elmúlt években gyakran csodálkozás és furcsálkodás kísérte, hogy az elmúlt évszázadokban keresek történeteket, most sok olvasóm csodálkozik, hogy elfordultam a régmúlttól. A diskurzus erről szólt, valamint arról, hogy a hőseimnek miért osztok olyan mostoha sorsot.

Nem vidám történetek és nem boldog emberekről szólnak. Mindegyikük sérült, megkeseredett valamiért. Mégis, nagyon is hétköznapiak a történetek.

Hogyha a hétköznapi életben keressük a drámaiságot, ami a művészetnek egy kitüntetetten fontos feladata és célja, akkor nem idillre bukkanunk. Az idill a 18. században volt jelen műfajként utoljára. A permanens boldogság ábrázolása akkor tud művészileg sikeres lenni, ha annak veszélyeztetett volta is kifejezésre jut, vagyis az, hogy a következő pillanatban mélységes szakadékba fog zuhanni. Az író akkor van elemében, ha az emberi lényt problémaként ábrázolja. Emiatt van, hogy Dante művében a Pokol ábrázolása érdekesebb mint a Paradicsomé és emiatt van, hogy a 19. századi realista regényben is több a zátonyra futott élet, mint a tartós boldogság.

Könyvét többen is úgy értékelték, hogy vele új korszakba lépett a saját életművében. És nemcsak azért mert utoljára 1995-ben publikált novellákat.

Kétségkívül a történelmi regények korszaka lezárult. Lehet, hogy fogok még írni történelmi regényt, de az is biztos, hogy másmilyen lesz. Jobb, ha a szerző maga veszi észre, ha egy bizonyos életszakasz energiatartalékai és eszközei elfogytak, mint ha az olvasók és a kritikusok. Ilyenkor új dolgokat kell kitalálni, persze úgy, hogy az alkotói személyiség folyamatossága megőrződjék.

Az elmúlt rendszer és a 20. század vége továbbra is foglalkoztatja? Vannak még ebben tartalékai?
Nyilván minden korszak végtelenül gazdag, de nem ez az igazi írói probléma. Egy valamire való író egyszerre találja meg története fabuláját (vagyis a témát) és annak poétikai szerkezetét. Nekem van egy olyan érzésem, hogy nálam ez a korszak, vagyis a hetvenes évek megjelenítése nem folytatódik. Ha azt a kérdést teszi fel, hogy van-e még ilyen rövid fesztávú, de viszonylag tagolt epikai munkákra kilátás, arra azt felelném, hogy valószínűleg igen.

Van készülő munkája?

Nem szerencsés dolog arról beszélni, ami esetleg lesz. A kötet megjelenése óta különböző folyóiratokban más elbeszélések is napvilágot láttak, és további elbeszélések is vannak létrejövőfélben. Mostanság lassabban dolgozom, mindenféle más munkám is van, például műfordítások. Négy-öt év alatt összejöhet egy anyag, amit szigorú rostálás után össze lehet rakni.

Azok közé tartozik akik sokat átdolgoznak, kidobnak és újraírnak?

Ez szerencse kérdése is, valamikor gyorsan létrejön valami, máskor többször neki kell futni. Nekem fontos az a ma már divatjamúlt kifejezés, amit műgondnak hívnak, ebben a tekintetben nem teszek túl sok engedményt.

Kiket tart elődeinek, példáknak?

Hála Istennek az irodalom gazdagsága ellenáll annak, hogy kiragadjunk egy-egy nevet, a magyar irodalomból legalább húsz írót tudnék említeni, akik fontosak voltak az írói fejlődésem szempontjából és további húszat, akiket csak szeretek olvasni, a világirodalmat már ne is említsem. Volt időszak, amikor a 16-17. század irodalma érdekelt, máskor a 19. század, vagy a klasszikus modernizmus. Igazságtalan leszek de mondok három-három nevet: Mészöly Miklós, akitől rengeteget tanultam fiatal koromban és ma is példakép, Móricz Zsigmond, akinek óriási epikai lendülete és országismerete van, és Kemény Zsigmond, aki nem olyan színes mint Jókai, viszont sokkal mélyebb emberismerettel rendelkezik és a drámai konfliktusok epikai formába öntésének egyik legnagyobb mestere.Világirodalomban pedig a nagyrealista Kafka, Flaubert és a II. században élt szamoszatai Lukianosz, aki a modern prózaírás legnagyobb ókori őse, de az ő nevével együtt Apuleiust vagy Petroniust is mondhatnám.

A fordítás folyamatosan jelen van az életében?

Igen. Kezdetben, amikor a saját munkáim még nem jelenhettek meg, a fordításokat publikálhattam, 24 évesen lefordítottam Luther: Asztali beszélgetéseit például. Publikálási nehézségeim ma már nincsenek, de újra és újra szükségét érzem, hogy belülről nyomon kövessem egy másik, többnyire letűnt korban élő pályatársam észjárását, alkotásmódját. Most fordítom Gottfried von Strassburg 13. századi költőt, aki megírta a Trisztán és Izolda című verses regényt. A modern lélektani regény fontos előfutárának tartom. Öt kötetben fog megjelenni a Borda Antikváriumban. A Kalligramnál nemsokára megjelenik a Grimm testvérek mondagyűjteménye (a meséket már korábban lefordítottam Adamik Lajos barátommal) teljes egészében, ami magyarul eddig hozzáférhetetlen volt. Több mint 600 történet van benne, nagy meglepetés lesz! Szívesen írnék az általam fordított német költők verseinek némelyikéhez elemzést is egy esszékötet keretében.

Szénási Zsófia