Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
A hosszú hajú
királykisasszony
Babák magyar
népi viseletben
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága A hosszú hajú <br> királykisasszony Babák magyar <br> népi viseletben
Interjú Matkovich Ilonával
Érzékeny lelkek partvissal
Beszélgetés Matkovich Ilonával


"A barátnőm egyszer azt mondta, sosem lesz belőlem rendes író, mert a rendes írók várják az ihletet. Én meg sosem érek rá: az ihlet vár rám."

Egy hangulatos kávézóban találkoztam Matkovich Ilonával, aki riportokat, tárcákat, novellákat ír a Népszabadságba, Magyar Narancsba, alkalmanként az ÉS-be, és nem utolsó sorban a Váci Naplóba. 2005-ben elnyerte a magyarországi EU újságíró díjat. Az újságírás mellett fordít és szerkeszt, az idei könyvhétre jelent meg első kötete Óriásszekrény címmel.

Ahogyan a kötet egy bemutatkozással kezdődik, indítsuk a beszélgetésünket is azzal, ki Matkovich Ilona?
Egy középkorú nő, szabad ember, aki alig hitte: nagycsaládja megengedi, hogy egyszer még kiírja magából a történeteit. Ha másért nem, hát azért, hogy ne csak a környezetét traktálja folyton a képzeletét bejáró figurákkal, egy kitalált világgal, ahol a dolgok a maguk természetességében történnek meg, ahol nem léteznek a szokásokra és a jó erkölcsre hivatkozó ítészek.

Miféle ítészek?
Akik folyton folyvást, nagy magabiztossággal megmondják, nőként, anyaként, feleségként, mihez tartsd magad, mi szerint kell élned. Itt dobol a hangjuk hátul az agyamban. Nagyon nehezemre esett még írás közben is elfelejteni őket. Menthetetlenül vidéki vagyok ugyanis, a kisvárosi lét léptékével, élményeivel. A legfontosabb helyszíne az életemnek Vác, ahonnan talán csak azért költöztem el néhány évre, hogy megbizonyosodjak, nem élhetem le máshol az életem. Örökös útkeresésben vagyok egyébként. Hiába volt nálunk divatban a „nicht vor dem Kind!” nevelési elv, kristálytisztán megértettem otthon a családban mindazt, ami a hatvanas-hetvenes években „odakint” zajlott. Anyám szegény paraszti családjának egész mást hozott a Kádár-rendszer, mint apám városi, értelmiségi, polgári családjának. És én persze, mindkettejüket szerettem, ahogyan ők is szerettek engem. A nagy elhallgatásokon nevelkedve formálódtam olyan emberré, aki csak kifelé ismer (el) szabályokat, belül tökéletes átalakulásokon megy keresztül, amikor kedve tartja.
Zalai nagyapám azt mondogatta, csak az számít, amit cselekszel. Ennél mélyebb igazságot azóta sem hallottam. Manapság nem vagyunk rákényszerítve arra, hogy akár hétköznapi hősök legyünk, nem kell cselekedni, csak kibeszélni. Ez a felfogás nem áll hozzám közel.
"Bárhová megyek, mindig Vácról írok, a váciaknak. Itt élek születésem óta, ez a város belém ivódott, itt az én világom."- Érkeznek olvasói visszajelzések?
Meglepetésemre Vácon mindjárt a könyvhét első napján sok könyvemet elvitték. Volt, hogy megállítottak az utcán és dedikáltatták, ki magának, ki ajándéknak szánva a kötetet. Remélem, hamarosan országosan is hasonlóan jó hírekkel szolgálhatok. Egyik barátnőm szerint például azért is jó a könyv, mert szórakoztató, kicsi, egy női táskába pont belefér, a betűk benne viszont méretesek, így szemüveg nélkül is lehet olvasni, és az ára is azon a határon van, amennyiért még szívesen vásárol az ember. Egy fiatal, váci festőművész, Garay-Nagy Norbert készítette a borítót.

Hogyan indult el az írás és az újságírás "rögös útján"?
A rögök hamar elporladtak, szinte csak az elhatározás volt nehéz. A Bálint György Újságíró Akadémiát látogatva, egy ismeretlen, ismerős világ tárult fel. A csoporttársakkal közösen végig lehetett gondolni szociális, politikai, de akár asszonyi gondokat, és nem kellett végighallgatni egy főzőreceptet sem, ami a hosszú „anyáskodás” után igazán üdítően hatott rám. A záróvizsgán megismerkedtem Bodor Pállal. Ő volt az, aki az akkori vizsgadolgozatomat beszerkesztette az akkor még létező Budapesti Lapba, és akinek ösztönző kritikájával felvértezve, elkezdtem küldözgetni cikkeket és novellákat különböző újságokba; hozzáteszem, gyakorlatra a Népszabadsághoz kerültem, ahová azóta is írok rendületlenül. Bodor Pál lénye, intellektusa, érdes humora olyan nekem, mint egy útjelző kő. Neki még azt is elhittem pár napra, hogy tudok regényt írni. Úgy három éve lehetett, amikor felhívta a figyelmemet az Irodalmi Jelen regény pályázatára. Nekiláttam a feladatnak, azt már rögtön az elején kisregénnyé redukálva, de abból sem lett semmi regényileg értékelhető, ellenben a novelláim szép számmal összegyűltek, s ebből állt össze a most megjelent kötetem.

Hány év munkáját öleli fel a kötet?
Formába öntve tulajdonképpen 6 éve gyűlik, de hogy igazából mióta?! Mondják, a valamirevaló írás nem két-vagy három év anyagát foglalja magába, az íróval a születésétől kezdve azért történik jó és rossz, hogy majd egyszer egy novellában, regényben megfogalmazódjon. Hát, majd elválik egyszer.

És hogyan ír le egy meghatározó élményt vagy érzést?
Amikor elkezdem, még fogalmam sincs, mi lesz a vége. Sokkal inkább megragad bennem egy arc, egy figura. Az újságírás például arra is jó, hogy igyekszem nem túlságosan igénybe venni az olvasó türelmét, és a történetben belátható időn belül eljutni a-ból bé-be. De van egy-két lassúbb tempójú írásom is, amiben például egy hangulat dominál, mint például a kötetzáró novella, a Labdakeresők mutatja. Két kisgyerek kukucskál befelé egy városszéli öreg kapun. A kisfiú térdel, a lány kíváncsian leskelődik előre. Miért? Nem tudtam őket kiverni a fejemből.

Különböző hangvételűek és ritmikájúak az írásai, mi volt a rendezőelv, ami alapján összeállt a könyv?
Van egy gyerekes, családos vonal, velem, illetve a képzeletemben megtörtént sztorikkal, egyébként ezeknek a nagy része jelent meg az újságokban is. Aztán következik egy nőiesebb vonal. A nőalakjaim nem éppen olyanok, mint amilyeneket az olvasmányaimból ismerek. Hogy is fogalmazzak? Bonyolult, érzékeny lelkek, partvissal a kezükben. „Az én konyhai gőzökben élő nőimben” folyton bennük van a kétely, például arról, élhet-e egy nő teljes életet férj és gyerek nélkül, illetve létezhet-e személyes szabadság a családban. És ha igen, miért nem. Egyébként a novelláim férfialakjai szeretik ezt bennük.
Végezetül pedig a hosszabb, mélyebb hangvételű írások. Azok a történetek valamilyen formában kapcsolódnak Váchoz, vagy a helyszín vagy egy emlék, ezért Városkép az utolsó rész címe.
Ezek a történetek arról szólnak, hányfélék vagyunk, akik megférünk egy kisvárosban. Legalábbis az Óriásszekrény kötet oldalain.
Illényi Mária

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Könyvhét 2018/4.ÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés