Az olvasás éjszakája
OLVASÁS
ÉJSZAKÁJA
KÖNYVES
KALANDOK
OLVASÁS ÉJSZAKÁJA KÖNYVES KALANDOK
Interjú Pozsgay Imrével

„Párszor már kilábalt ez a nemzet a bajból”
Beszélgetés illúziókról és kiutakról Pozsgay Imrével


Sokszor nemzedékekkel később akadnak rá a történészek a társadalmi változások indítórugóira, amelyekről eleinte a kortársaknak lehet sejtésük. Ilyen szem- és fültanúi meglátás, hogy a rendszerváltozást az akkor államminiszter Pozsgay Imre erőteljesen mozgásba lendítette azzal, hogy 1956 októberére az addig kötelezően használandó ellenforradalom kifejezés helyett kimondta a népfelkelés szót 1989 januárjában a 168 óra című rádióműsorban. Akkor nagy feltűnést keltett lépése hátteréről kérdeztem a politikust.

– Hosszú ideig magam is elfogadtam a hivatalos értelmezést 1956-ról, sőt, egyik vezetőségi tagja voltam annak a pártnak, amelyik ezen az értelmezésen alapult. De a kritikai érzékem meg becsületbeli érvek erősebbnek bizonyultak. Kádár János leváltása után engem kértek fel a megújuló párt programjának elkészítésére. Én ezt ahhoz a feltételhez kötöttem, hogy teljes történelmi önvizsgálatot kell tartani, s kimondani mindent, ami gyalázat volt az előző negyven évben. Grósz Károly rúgkapált, de végül beadta a derekát, igaz csak fenyegetőzésemre, hogy az összes funkciómról lemondok, ami akkor nemzetközi botrányt okozott volna. Létrehoztam egy történelmi albizottságot, amelyben '56 volt a legsúlypontosabb időszak, hiszen magának a rendszernek a legitimációja az akkori események hamis megítélésén alapult. A nyilvánosság elé lépéshez a valódi lökést Grósz Károly 1988 novemberében elmondott sportcsarnoki beszéde adta, amelyben fölfestette a polgárháború rémképét, amikor azt mondta: ha nem tudunk ellenszegülni az elindult folyamatoknak, akkor fehérterror lesz, vér folyik majd az utcán, de mi is ott leszünk, elvtársak. Elgondolkodtam: kiket tud ő mozgósítani? A munkásőrséget, a párthadsereget, a párttagságot, tehát lelkileg ezeket kell megbénítani. Emellett egy kicsit a Szovjetuniót is tesztelni akartam, hiszen attól kezdve, hogy valaki kimondja: '56 nem ellenforradalom volt, a szovjet beavatkozás nem testvéri segítség, hanem közönséges birodalmi intervenció. Ez volt a megfontolásom, amelyet még a feleségemnek sem mondtam el; senkit sem akartam belerántani a kockázatba. De azt hiszem, jól számítottam, mert a tagság tízezrével dobta vissza a tagkönyvet, katatóniás állapotba került az MSZMP, alkalmatlan lett arra, hogy utcai harcokra mozgósítson.

– Hét évvel ezelőtt könyve jelent meg A rendszerváltás (k)ára címmel, amelynek summázata, hogy „csinálhattuk volna jobban is”. Miként látja a helyzetet most, immár több mint húsz évvel a fordulat után?
– A rendszerváltás jelentőségét és szükségességét nem tagadom, de fájlalom, hogy az emberek elvesztették a biztonságérzetüket, nagyon sokan lesüllyedésként és vesztesként élték meg az elmúlt két évtizedet. Ennek okát abban látom, hogy hozzáértő emberek helyett túl sok kontár fért hozzá az államigazgatáshoz, a közügyekhez. A riasztó társadalmi elem ebben az, hogy kevesek meggazdagodása sokak elszegényedésével járt.

– És összefonódott a vagyon meg a politika.
– Az összekapcsolódások elkerülhetetleneknek tűnnek föl, valójában ugyanis már az 1988-as társulási, majd átalakulási törvényből is kiérezhető, hogy tulajdonos kerestetett. Ki lehet tulajdonos? Az, aki legközelebb áll a vagyonhoz; az előző rendszer menedzsmentje, amelynek nagyon csekély volt a nemzeti felelősségérzete. Hozzájutott a tulajdonhoz, kiszedte belőle a mozgatható részt, a többit pedig továbbadta. Így aztán könnyen teret nyertek a multik, de sajnos nem az innovációt hordozók. Nem ellenzem a külföldi tőke normális mértékű jelenlétét, ha az önérdekével tisztában levő ország maga mondja meg, ki foglalhat helye nála. Ehelyett most azok mondják meg nekünk, mit cselekedhetünk, akik nálunk megvetették a lábukat. Nem ők tehetnek erről, hanem mi magunk. A tőke a maga ösztönös természete szerint működik, s látjuk azt is, hogy mekkora károkat tud okozni a világ bármely részén. Mivel az ország vagyonát így elpazaroltuk és minden hitellehetőséget föléltünk, gazdasági cselekvési terünk egyetlen forrásra korlátozódik, ez pedig az élőmunka. De az államot kikapcsolták az újjáépítésből, hiszen oly tehetetlenné alakították, hogy az előbb említett erőforrással már nem tud élni. Hiányzik a szolgálatra alkalmas és szolgálatra parancsolható állam.

– Lát valamicske fényt az alagút végén?
– Párszor már kilábalt ez a nemzet a bajból az elmúlt ezer évben, most is látok rá esélyt. A kiutat a tétlenségre ítélt, ma feleslegesnek tartott, százezrek tevékenységi lehetőséghez juttatása jelentené. Útjaink, infrastruktúránk, közlekedésünk állapota arra utal, hogy az elmulasztott és elhalasztott feladatok miatt sokkal nagyobb a hiány, mint amekkorát az állami költségvetésen és az államadósságon keresztül ki lehet mutatni. Ezen a területen lehetne, nem közmunka-akcióval, hanem rendes bérmunkát adó állami befektetéssel megmozdítani a társadalmat és jövedelemhez juttatni az embereket, növelni a termelést. És főleg új nemzedékek kellenének, sajnos, nem születnek, emiatt majd szembe kell néznünk egy bevándorlási problémával is. Semmi előítélet nincs bennem ezzel kapcsolatosan, csak az a tény, amivel nyugaton már szembesülnek: olyan, nehezen integrálható társadalmi csoportok lepik el Európát, amelyek aztán valójában konfliktushordozók lesznek, nem pedig erőforrások.

– Ha varázslattal visszamennénk 1989-be, mit változtatna az események menetén, hogy minden jobbra forduljon?
– Egyrészt önmagamon változtatnék, leszámolnék az illúzióimmal. Csalóka ábrándom volt például, hogy a nyilvánosság és a demokrácia tisztességes politikára kényszerítő erő. Ez az erő nem működött, és a tisztességes politika eléggé eltávolodott ettől az országtól. A demokráciához demokraták kellenek, akiket nem lehet neveléssel előállítani, csak intézményesen, ha az embereket működni hagyjuk és résztvevővé tesszük a politikában. Ezt mulasztottuk el '89-ben. Az emberek újabb adományként nézték a rendszerváltást, s a hozzáfűzött reményeikben csalódtak. A világot járva azt láthatták korábban, hogy a demokratikusan működő országokban jólét van, csak azzal nem voltak tisztában, mi szükséges ennek eléréséhez, például miként kell a politikusok körmére nézni, hogyan kell a civil társadalmat úgy megszőni-fonni, hogy az ne szakadjon el akkor sem, ha rossz politikai erők próbálkoznak rajta. Ezeket a tapasztalatokat kellene újra mérlegelni.

Mátraházi Zsuzsa

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2019/2. számaÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés