A Haldimann-levelezés
| Haldimann-párhuzamosok
Szerencsés és ritka csillagállás az irodalomban: közel azonos időben két olyan jelentős levelezés jelent meg, mint Szabó Magdáé és Kertész Imréé. A levelek címzettjének neve a magyar olvasók többségének eddig nem volt ismerős: Haldimann Éva, a magyar származású, 1947 óta Svájcban élő kritikus és fordító figyelmének fókuszában mindvégig a magyar irodalom állt.  Az idő érlelte be legjelentősebb kritikusi tettét: 1977-ben értő méltatást írt a Neue Zürcher Zeitungban a Sorstalanságról. E ponton kezdődik levelezése Kertész Imrével, aki – mint írja egy ’77. június 2-án keletkezett levelében – úgy értesült a kritikáról, hogy az uszodában valaki felhívta rá a figyelmét. „Másvalakitől megtudtam a lap dátumát. Végülis egy londoni barátom elküldte a lapkivágást” – derül ki egy hosszú barátság kezdete. Mindemellett kedvesen árulkodó sorok a hetvenes évek Magyarországának kulturális „know-how”-járól: a Lukács-fürdő hírei életet adó forrásként csörgedeztek a szellem emberei életébe, és a  határokat is legyőző együttműködés barátságokat érlelt. A kötet utolsó levele stílszerűen a 2002. november 26-án kelt Haldimann Éva-levél (majdnem az egyetlen, amelyet ő jegyez; a másik egy részvétlevél ’95 őszén Kertész első felesége halálakor), amelyben gratulál a Nobel-díjhoz. A kettő között eltelt idő levelekbe zárt történelem. A hol sietős, gyakorlatias, hol elmélyülten filozofikus sorok monológszerű naplóvá kapcsolódnak. De nézzük, miként esett eközben a Szabó Magda-barátság kezdete, amelyet maga Haldimann Éva mesél el a Drága Kumacs! című levélgyűjteményben (Európa Kiadó, 2010). Idehaza 1969-ben jelent meg az író Katalin utca című regénye, melyet Haldimann Éva németre fordított. Ugyanabban az évben, amikor megjelent a Sorstalanság-kritika, annak írója egy zürichi irodalmi rendezvényen találkozott (akkor már többedszer) Szabó Magdával, és az együtt töltött nap meghatározta későbbi barátságukat. A Szabó Magda-levelek tanúságát a címzettjük is megerősíti: az írónő Haldimann iránt érzett lelkesedését, rajongó szeretetét nem kis mértékben  meghatározta az a nemes tett, ahogyan a kritikusnő az itthon méltatlanul perifériára szorított Szobotka Tibort (Szabó Magda férjét) méltatta a Neue Zürcher Zeitungban. Szabó Magda jobban kínlódott Szobotka nélkülözöttségétől, mint bármi mástól, különösen, amikor az író- és élet-társ depressziója ennek a gyötrelemnek már jól érzékelhető jeleként volt jelen életükben. Haldimann Éva – csakúgy, mint Kertész Imre esetében – a megértő, a támogató és segítő angyal szerepét játszotta, s a különös de nem helytelen dramaturgia, úgy látszik, valahogy azt diktálta e kötetek szerkesztésekor, hogy ennek az angyalnak láthatatlannak kell maradni: csak a hozzá  beszélők sorait olvassuk. A távoli angyal csak olykor-olykor, egy rendezvény, nemzetközi esemény, például a ’99-es Magyarországra fókuszáló Frankfurti Könyvvásár alkalmával lesz hús-vér és látható barát a két írónak, de recenziói, fordításai révén folyamatos a kapcsolata az élő magyar irodalommal, s levelezőtársai a „kivágások” segítségével folyamatosan tájékoztatják is a hazai helyzetről. Kertész levelei elsősorban a politikairól. Riadt, olykor kétségbeesett, tanácstalan sorok, azé az íróé, aki „nem lelé honját a hazában”. Az állandó megtámadtatások kereszttüzében vergődő Kertész 1993-ban kelt levelében még így nyilatkozik a Nobel-díj-latolgatásokról: „ez egyenesen nevetséges. (…) Az én tippem egyébként Nádas (– if any).” A Kertész-kötetet kiegészítik a Haldimann Éva kritikáiból, illetve Kertész Imre interjúiból vett részletek, s még ezeknél is informatívabb a levelek jegyzetanyaga.Az udvarias visszafogottságba, tapintatos szűkszavúságba zárkózott Kertész-leveleknek jó ellenpontja Szabó Magda szárnyalóan szellemes, csapongó, jajongó, sokszor kacagó és kacagtató stílusa, a legmélyebb kínokon is derűvel felülemelkedő „pesti jógi” bölcsessége, és – ahogyan magát elnevezi egy pillanatban –: „Szabó kutya” vonítása, nyüszítése, majd a magára húzott macska-szerepben való parádés alakítása. (Így lett ő maga is, és a levelek címzettje is Kumacs: kutya + macska; 1982 legvégén tessék keresgélni a tréfás nexus filológiai eredetét). Szabó Magda leveleinek stílusbravúrja meg nem írt novellák és regények tucatjait rejti magában. A humor és a fájdalom úgy folynak egyszerre a töltőtollából, hogy mesebeli színű tinta marad utánuk a papíron. „Ez nem levél, Évám, csak buborék a tenger fenekéről. Nem láttad véletlenül valamerre Szobotkát? Mert erre nincs, és valahogy módfelett irreális a távolléte” – így Szobotka halála után. No és az „Atomkéz” becenevű bejárónő gyanúsan hosszú eltűnése utáni eset: „Elhatároztam, felkeresem kis otthonában, ha otthon van, legalább tisztán látok, mielőtt bekerülök az őrültek házába, ha nincs, akkor is világosabb lesz a helyzet. Otthon volt. Mi az, hogy otthon! Á la Mme Dubarry, iszonyú csábhálóingben ágyban feküdt, s délelőtt fél tízkor televíziót nézett az ágyból. Engem doktornőnek szólított, ami stimmel, csak ő nem tudhatja, hogy az vagyok, több gyógyszert is átnyújtott, megkérdezte, jókat szerzett-e be. Kissé meglepve távoztam, majd felhívtam a munkahelyét, ahol közölték, Atom ideggyógyászati kezelés miatt náluk is szünetel.” A Haldimann-levelezés a Szabó Magda-életműnek nem egyszerűen kiegészítője: az írói saját magához mért konzseniális futamainak tárháza. Kertész Imre eddigi életművében e levélgyűjtemény a regények közötti híd: segítette az átkeléseket a veszélyes sodrású folyamokon is. Laik Eszter Kertész Imre: Haldimann-levelek Magvető Kiadó, 232 oldal, 2690 Ft Szabó Magda: Drága Kumacs! Levelek Haldimann Évának Európa Könyvkiadó, 480 oldal, 3200 Ft |
Ajánló tartalma:
Legolvasottabbak
Legutóbbiak
A Szerk. ajánlja
Az archívum kincseiből:
Ahol kolbászból van a kerítés, ott harapnak a legjobban – Celeste Ng Kis tüzek mindenütt
Azok a szomorú fiatalok – Therese Anne Fowler Z - Zelda Fitzgerald regénye
Különböző „Mészölyök” léteznek – Interjú Szolláth Dáviddal
Értelem és érzelem – Rika Ponnet: Csak veled - a romantikus szerelem visszatér
A végtelenbe és tovább – Christopher Paolini: Álmok a csillagok közt
Kiemelt
„Hívő vagyok, költő és baloldali” - Fehér Renátó – Az Élet és Irodalom 2024/15. számából
Az Élet és Irodalom 15. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
Belépés