Interjú Vathy Zsuzsával
| Családom az a súly (volt), ami nélkül elviselhetetlenül könnyű lett volna az életem. Vathy Zsuzsa Márai-díjat kapott  Egy belvárosi polgári lakás barátságos, meleg szobájában beszélgetek mély bőrfotelbe süllyedve: a falon festmények, faliszőnyeg, a bőrkanapén játékállatok és persze könyvek emlékeztetnek a nagy mesemondóra, mert Vathy Zsuzsa és Lázár Ervin nem is rég közös otthonában ülök. Vathy Zsuzsa az egyik Márai-díjas idén, novelláskötetében többek között közös életüket is megható módon idézi meg. - A Márai-díjat utolsó novelláskötetedért és négy évtizedes írói pályafutásodért kaptad. - A díjkiosztón szembesültem vele, hogy valóban négy évtizede írok novellákat. Először azt hittem, a laudáció írója téved – harminc az, nem negyven -, de amikor utána számoltam, kiderült, bizony, neki van igaza. 1970-ben jelent meg első novelláskötetem, az Erőterek. - A Márai-díj mit jelent számodra? - Máraival eleinte ellentmondásos volt a viszonyom. Az Egy polgár vallomásait olvastam először, utána semmit, a könyveit ugyanis sokáig nem adták ki itthon. Egyszer vonaton utazva egy fiatalkori, Petőfiről szóló tanulmányába kezdtem bele és lesújtott a hang,a hozzáállás, ahogy Petőfihez viszonyult. Mint a jómódú, kassai polgár a kocsmáros fiához. Hirtelen haragomban azt gondoltam, ezt a könyvet én kidobom a vonat ablakán. Lógattam egy darabig, aztán mégsem dobtam ki. Legközelebb a Föld, föld-et olvastam, és kiáltozni szerettem volna örömömben: hiszen ez egy nagy író! Naplói a magyar irodalom remekei. Szóval, megtiszteltetés számomra a Márai-díj. - Az Angolpark egyfajta összegzése az életútnak. - Úgy válogattam össze a novellákat, hogy valamennyire kövessék az életpályám Ez áll a  pápai gyerekkorból, abból a világból, amit a műszaki tanulmányaim hoztak és az utána következő harminc évből Ervinnel, a gyerekeinkkel. Kunderát plagizálva azt szoktam mondani: családom az a súly (volt), ami nélkül elviselhetetlenül könnyű lett volna az életem.- Nehéz volt ez az összegzés? Visszagondolni a nem mindig felhőtlen gyerekkorra. - A gyerekkorral kapcsolatos novellákat már régebben megírtam, meg is jelentek az előző köteteimben. A rendszerváltozáskor felszabadító érzésként éltem meg, hogy végre nem kell semmit elhallgatni, nem kell gondolkodni azon, hogyan írjam körül a dolgokat. Ekkor elég sok novellát írtam az 50-es 60-as évekről. Olyan érzés volt, mintha nagy titkokat mondanék el. - Rejtőzködő alkatként jellemzett egyik kritikusod, és ezt a kötetet olyannak, ami szakít ezzel a rejtőzködéssel. - Meglepődve olvastam , és örültem neki ugyanakkor, mert ráérzett valamire, amit én is csak bizonytalanul fogalmaztam meg magamnak.. Saját életemet nem akartam sohasem az írástárgyává tenni. - Olyan novellák is vannak ebben a kötetben, mint a Búrkifli, amelyben egy anya elmondja a lányának, hogy besúgó volt – ami bárkivel előfordulhatott ebből a korosztályból. - Szándékosan olyan novellát szerettem volna írni, amibe a következő generáció szembesül a besúgás tényével. Foglalkoztatott, milyen szerencsém volt, hogy nem próbáltak meg beszervezni, hiszen majdnem mindenkinek volt olyan sérülékeny pontja, ami lehetőséget adott volna rá. - Milyen volt ez a gyerekkor? Egyszerre nosztalgikus és idilli, és élesen kritikus a rendszerrel szemben. - Akartuk, nem akartuk, az életünket meghatározták ezek az évek. 7 éves voltam, amikor apámat letartóztatták és internálták, azzal a váddal, hogy részt vett a Magyar Közösség szervezésében. Nem volt ilyen közösség Pápán. A vád egyszerre volt nevetséges és szomorú. Apám csak azért úszta meg szerencsésen az internálást, mert ügyvéd kollégái, kapcsolataik révén,segítettek a kiszabadulásában. - Utána jöttek a vegyészmérnöki tanulmányok és munka. Miért éppen vegyészmérnöki pályát választottál? - Mint osztályidegen, nem jelentkezhettem jogra és bölcsész karra. Tanáraim azt tanácsolták, menjek a veszprémi Vegyipari Egyetemre, talán oda felvesznek. Emellett szólt az is, hogy osztályfőnökünk kitűnő tanár volt, ő tanította és megszerettette velünk a kémiát. - - Mikor döntöttél úgy, hogy az irodalmi pályát választod? Miből éltél akkoriban? - Másod éves egyetemista voltam, amikor megértettem, társaim és én nem egy nyelvet beszélünk. Vettem egy füzetet, és leírtam, amiket gondoltam. Ettől kezdve egy új dimenzió nyílt meg számomra. És rájöttem egy fontos dologra: engem az emberek érdekelnek. Nem a fizika, nem a kémia, hanem az emberek. De az egyetemet elvégeztem, és ösztöndíjasként négy évig dolgoztam a százhalombattai olajfinomítóban. Ez a négy év egész életre szóló tapasztalatot adott, beleértve a három műszakot, a fizikai munkát és a mérnöki munkát. - Hogyan ismerkedtél meg Ervinnel? Úgy hallottam, az ÉS-be küldözgetted a novelláidat. - 1968-ban négy hónapos tanulmányútra indultam egy NDK-beli olajfinomítóba. Ennek a – számomra –nagyszerű útnak a terméke lett Útijelentés című novellám, amit az Új Írás nyomban lehozott. Ervinnel nagyjából ekkor találkoztam először, egy Új Írás-rendezvényen a Hungáriában,de akkor csak haza látogatott, mert Lengyelországban volt ösztöndíjas.1970-ben, első kötetem megjelenése után hagytam el a vegyészi pályát. Abban az időben a fiatal költők, írók nagy része üzemi lapnál dolgozott, újságíróként. Én a Papíripari Vállalat lapjához kerültem, és nem akármilyen társaságba. Balázs Józseffel – a Koportos írója - , Bella István, Banos János költőkkel, Seres Attilával – ő később diplomata lett – kezdtük a lapot, szerkesztőnk Hajtun József sakkmester volt. - Lázár Ervinnel több mint harminc évig éltetek együtt. Milyen volt két írónak egymás mellett élni? Megbeszéltétek az írásaitokat, lehetett kritizálni a másikat? - Nem lehetett, hanem kellett. Írásainkat mindig egymásnak mutattuk meg először, friss írásában az ember nem biztos, hogy azonnal észreveszi a hibát.Vagy mit kellene másképp. - Az Angolkert utolsó harmada nem más mint egy Ervinnel készült fiktív „beszélgetés. Állandó és visszatérő, szinte eposzi jelzőkkel illeted. - Ezeknek a novelláknak a Játékaink címet adtam. Talán azért is, mert a játékra, a játék örömére Ervin tanított meg. Az ő lényének a játék igen fontos része volt. A Játékaink novellák egyúttal annak az örömé is jelentették számomra, hogy tovább folytathattam beszélgetéseket, történeteket, amik ez életbenmár nem folytathatók. - Mivel foglalkozol most? Készülnek újabb novellák? - A halál – közeli hozzátartozónk halála – szembesíti az embert olyan kérdésekkel, amiket halogatott, amikkel korábban nem akart foglalkozni. Ettől egy kicsit megváltozik körülötte a világ. Az elkövetkező írásaimról egyelőre ennyit tudok . És azt, másokról, hogy nem rólam fognak szólni. Szénási Zsófia Vathy Zsuzsa: Angolpark Helikon Kiadó, 216 oldal, 2490 Ft |
Ajánló tartalma:
Legolvasottabbak
Legutóbbiak
A Szerk. ajánlja
Az archívum kincseiből:
Ahol kolbászból van a kerítés, ott harapnak a legjobban – Celeste Ng Kis tüzek mindenütt
Azok a szomorú fiatalok – Therese Anne Fowler Z - Zelda Fitzgerald regénye
Különböző „Mészölyök” léteznek – Interjú Szolláth Dáviddal
Értelem és érzelem – Rika Ponnet: Csak veled - a romantikus szerelem visszatér
A végtelenbe és tovább – Christopher Paolini: Álmok a csillagok közt
Kiemelt
Weiss János: Immanuel Kant 300 – Az Élet és Irodalom 2024/16. számából
Az Élet és Irodalom 16. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
Belépés