Kicsi Csacsi
és a születésnapi ajándék
Babák magyar
népi viseletben
A hosszú hajú
királykisasszony
A hanta banda -
Őskori kaland
Kicsi Csacsi <br> és a születésnapi ajándék Babák magyar <br> népi viseletben A hosszú hajú <br> királykisasszony A hanta banda -<br>Őskori kaland
Budai Katalin írása
 Az olvasásról
írni abszurd annak, aki még ezt az időt is sajnálja az olvasástól. Mivel elmaradtam egykori pályatársaimtól, és csak napi 8-10 mással töltött munkaóra után vethetem magam saját választású olvasnivalóra, a vágy még elemibb rá. Nagyregénybe, hosszú prózába így is nehézkesebben csapok bele, hiszen nagyobb időkimaradás után keservesebb rekonstruálni az előzményeket. Így legtöbbet irodalmi folyóiratokat (már rákaptam az on-line-okra is) és vers-köteteket olvasok.
Aki könyvet és olvasó embert vagy egy könyvtári polcot látott maga körül gyermekként, azt nem nagyon nehéz ránevelni a nyomtatott szó szeretetére. Természetesen másként beszélnék, ha most lenne nyolc-tízéves gyermekem, tanítványom: nem lehetnék akkor ilyen határozott. Ezernyi más dolog van (ám sokféle egykori játék, fizikai aktivitás viszont nincs), ami eltereli erről az érdeklődésüket.
Közhely szinte már keseregni a nem-olvasáson, a rosszul olvasáson, állandóan hivatkoznak az ominózus PISA jelentésre (bár már annak is van „ellenvizsgálata”, amely megkérdőjelezi a felmérés kritériumainak általános érvényességét). Ez elsődlegesen pedagógiai kérdés, tanterv-kérdés, a tanár irodalomismeretének- és értésének kérdése. (Ha ő is csak halottakat vagy márványszobrokat és utcaneveket tart írónak, akkor már rossz.) Alapvető metodikai-avagy kultúrszociológiai kérdés: csak irodalomtörténeti csúcsokat tanítunk, vagy különböző szöveg-típusok megismerése a cél, stílusok és nyelvi regiszterek elkülöníteni tudásával. A világban mindkettőre van példa, és a vegyítésen is. Becses örökség a „magyar” tanulás, nem kéne belőle visszahátrálni, ugyanakkor tizennégy évesen (és most teljesen véletlenszerűen mondok egy henye példát és gyorsan bocsánatot is kérek) „A Márssal társalkodó Murányi Vénus” nem tesz igazi olvasóvá, csak adat marad, valódi élmény nélkül. Lehet, lazábban, könnyedebben kellene belevágni, s fel kéne számolni az állandó kronológiát, az idő nullapontjából való előrehaladást. Először az ízt megéreztetni, s fokozatosan a minőséget behozni. (Természetesen egy sziporkázó tanári személyiség mindenre ráveheti a gyereket, lehet olyan pedagógiai helyzet, ahol igazi lelkesültséggel lehet az utóbb említett Gyöngyösi -féle elbeszélő-költemény nyelvi különlegességeit kigyűjtetni, stb.)
Az iskolai egyre tátongóbb hiányok mellett látok egy másik ingoványos, és a még olvasni képes és kedvelő embert is elrettentő jelenséget. Ez pedig a túlkínálat, az újdonságok kényszeres halmozása. Állandó lelkiismeretfurdalás gyötri a megszállott olvasót, hogy lépést tartson, miközben a klasszikusok újraolvasása is nagyon fontos lenne, bizonyos életszakaszokban mást és mást képesek adni. Sajnos és szerencsére, így együttesen érzem összebogozva mindkettőt, nincs már meg az a hetvenes-nyolcvanas évekbeli mohó ujjongás, hogy valami végre megjelent, hozzá lehet jutni, várjuk, tudunk róla, kézbe kaphatjuk. Elképesztő kincs volt egy Bahtyin-kötet, egy Roman Ingarden, az Ulysses, Borges, egy új Pilinszky. Valahogy lehetett tudni, mi az érték a világban, másként nyúlt az ember az Európa kötetei után vagy a Nagyvilág című folyóirathoz. Most ez az orientáltság nincs vagy kevés, összefolyik még a rangos kiadóknál is a fontos a kereskedelmileg hasznos divatossal. És bárkinek lehet könyve: külön szakosodnak erre kiadók, befizet az ember, aztán ott van párszáz példányban, ISBN számmal, beárazva, amit otthon körmölt, s majd dedikálni fog a barátainak. Kettős veszély: lehet, hogy nagyon ígéretes dolog ragad be ebbe a kvázi-publikálás állapotba, valódi tét és megméretés nélkül, avagy valami ócskaság lesz hivatkozási alappá, és „többkötetes szerző”-vé válik a dilettáns. A másik ága ugyanennek a túlburjánzásnak: tehetséges fiatalok húsz-huszonkét évesen már csoportosulásaik révén kötetet adnak ki, nem mérve fel, később esetleg milyen kínos lesz rá visszatekinteni. Hodossy Gyula, a Lilium Aurum dunaszerdahelyi kiadó vezetője, maga is író, a felvidéki IRÓDIA egykori neves csapat és mostani fiatalok tehetséggondozója, vezetője mondta néhány hete a Tokaji Írótáborban: „túl hamar, túl sok embernek lehet kötete, nem jó ez”. Néhány év csiszolódás, olvasás, formálódás kedvezőbb színben mutatja a tehetséget, és nagyobb felelősséget jelent a folytatásra. (Persze, mindig a saját farkába harap a kígyó: ha több pénz lenne, újrateremtődne a lapokban, kiadókban egykor – biztos, hogy nem ilyen idillien - létezett hangulat, értő emberek elolvasnák a fiatal kezdő kéziratait, megbeszélnék a szerzővel az írásokat, rámutatnának a hibákra, lenne előolvasó-felfedező lektor, szerkesztő, korrektor. De nincs, vagy csak kevés helyen maradt erre fizetett ember. Az meg nyilvánvaló, hogy az egész inkubátor-kifejlődés folyamat menete más már a számítógép használata miatt és az akadálytalan internetes közlések miatt.) Gyorsan leírom, mielőtt ez az egész nemzedék elmosódna a felidézetlen időben: életében Csajka Gábor Cypriánnak egyetlen kötete jelent meg, a Tantra, de az milyen volt! Vagy Abody Ritáról több mint két évtizede mindenki tudja, hogy kiváló író: kötetet nem csinál(t) (még), és nem azért, mert nem lenne rá kiadó.
Közel 13 ezer magyarországi új cím évente statisztikailag is kicsit sok az egy főre eső új olvasmányokból. Ugyanakkor hiányzik a stabil backlist, a korábbi fontos kiadványok készenléti jegyzéke, és sok a desiderata, az egykori alapművek rongyosra olvasottak, kölcsönözhetetlenek, újabb kiadásra értek. Nem tettetek naivitást, pályázati kényszerek ragadnak újabb és újabb készletek kitermelésére, ugyanakkor sorsuk gondos követése, propagálásuk megoldatlan: nem marad rá sem erő, sem pénz, s tulajdonképpen szükség se nagyon. Megjelenni kell és eladni: eljuttatni és elolvasni már kevésbé. Hogy erősebben rostálni, gyomlálni, önmérsékletet mutatni, az energiák arányain változtatni tanácsos lenne, talán nem szentségtörő. Végpontok vannak, de fontos állomások mellett elhúz a könyvalakú szupervonat, s időnként kipotyog belőle a szerző, a kiadó, az olvasó.
Budai Katalin

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2019/3. számaÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés