A Fiastyúk a székelyek csillaga
Beszélgetés Kozma Máriával
Kozma Mária új kötetében a gyerekek számára dolgozta fel meseként – a Székelyföld múltjával, népi hagyományaival foglalkozó művekben lelt adatokra, és történelmi regék szájhagyomány útján elterjedt elemeire alapozva –, a csíki székelység szellemi örökségének egy szeletét.
Mikor kezdte el írni ezeket a történeteket?
A Régiségeket kezdetben nem írtam, hanem élőszóval meséltem. A család ötéves Marcikájával – az unokával – kirándulva, Csíkszereda környékét járva, ahol éppen eszembe jutott valamilyen, a helyhez kötődő érdekes történet, azt elmondtam. Ilyen hely és történet pedig szinte kifogyhatatlan, kezdve a csíksomlyói templommal, tatár betörésekkel, folytatva csillag-, határ- és dűlőnevekkel, borvízzel, valaha élt solymárokkal, erdőben lakó szépasszonyokkal. Egyszer talán megírom, illetve magyarázatot keresek a mesék fogadására is. Elmeséltem pl. a Szent Anna-tó legendáját, hogy a gőgös várúr Annával együtt tizenkét lányt fogott lovak helyett a hintója elé, mire Marcika azt kérdezte: hogy hívták a többi lányt? Azoknak miért nem tudjuk a nevét? Én hirtelen arra gondoltam, hogy ennek a székely kisfiúnak génjeiben van a közösségi érzés, a névtelenek iránti féltés. Túlzás, belemagyarázás? Én szépnek találom. Ha vannak már zsenge gyermekkorban elkötelezettek, mondjuk, a vallás, vagy a zene, matematika iránt, miért ne lehetnének ilyen elhivatottak saját közösségük múltja, a népük iránt?!
Mióta érdeklődik a régi, „csíkországi” regék iránt?
A nyolcvanas években írt novelláim, regényeim mindegyikében felbukkannak. Akkor, amikor a cenzúra már nem nagyon engedte, hogy történelmi témákkal foglalkozzunk. Így, a fikcióba ágyazva, sok mindent el lehetett mondani.
Van olyan történet, amit személyesen hallott, ami szájhagyomány útján terjedt?
Természetesen! A teliholdban mindig kerestük Babba Mária arcát, és azt is hallottam, hogy a Fiastyúk a székelyek csillaga, meg azt, hogy régen Menaságon bölénycsordák éltek...
Számos tájnyelvi megnevezést vagy éppen népszokást „tanulhatunk” meg a könyvből: mint például, mi az a csepesz, vagy a kerecsen, a begyen és a szádokfa, vagy olvashatunk a tábori kenyérsütés fortélyairól, a borvíz sajátos jellegzetességeiről, jelentéseiről. Hány hónap, vagy év kutatómunkájára volt szükség a regék megírásához?
Csepesz: főkötő. Begyen: bölény. Bölény nélkül nincs név sem. A szádokfa ma is az, ami: hársfa... Nem lehet években meghatározni, és igazából nem is kutatómunka. Ezek az ismeretek valósággal megkeresnek engem. A diktatúra éveiben a Hargita Megyei Könyvtár dokumentációs részlegén dolgoztam régi könyvekkel. Szerencsém volt: sok mindent olvashattam, amihez másként nehéz lett volna hozzájutnom.
Melyik a kedvenc története?
A menasági szárnyas oltár regéjét emelném ki. Egyrészt anyai ágon menasági vagyok, másrészt nagyon szeretném, ha ez a gyönyörű táblakép itthon lehetne. S mint ahogyan a pottyandi (Pottyand Menaság tizese) szekeres Höltövényből Mária kérésére elhozta az oltárképet, amit a szászok a reformáció idején kidobtak a templomból, én is szívesen hazahoznám most budapesti lakhelyéről. Hiszem, hogy Mária is erre kér, csak nem halljuk a szavát, a pottyandi szekeres meg nem jár arra.
Váltakoznak a történeti hagyományon alapuló regék a tündérmesékkel. Például a Csíki lobogó után a Szépasszony vászna. Ez tudatos szerkesztés eredménye?
Nem. Különálló történetek, a sorrend többnyire véletlenszerű.
A borítón Szent László látható?
A könyv illusztrátorának, Mezey Ildikónak a rajza. Lehet Szent László is, a Szépvízhez kötődő meséből, de inkább másik kedvencem: Hetevény. Történelmi tény, hogy a karcfalvi templom 1796-os újjáépítésekor, pogány rituáléra utaló bálványocskákat találtak. Ezek a kor tudományos világát is foglalkoztatták, sajnos, jórészt a bécsi múzeumba kerültek. Több néprajzi munka megemlékezik arról, hogy a Fiastyúk csíki neve Hetevény. Azt is gyermekkoromban hallottam az anyámtól, hogy a Fiastyúk a csíki székelyek csillaga, és egy táltos lakik a fészkében. Ezeket kapcsoltam össze.
Melyik korosztálynak szánta a könyvét? Nem kizárólag gyerekek számára olvasmányos, ízes történetek ezek. A világ egy gyerek számára például furcsa, logikátlan, ijesztő hely, a mesék segítségével a legkisebbek lelkében is helyükre kerülnek a dolgok, de erre sok esetben a felnőttek is rászorulnak…
Logikátlan, ijesztő hellyé a felnőttek teszik a világot. Én inkább azt vallom, hogy a gyermekek számára minden természetes. Még a halál is. Mi tanítjuk meg félni, persze jogos védelemből. Tőlünk tanulja, hogyan viszonyuljon a világhoz. Van Sütő Andrásnak egy csodálatos megfogalmazása: „csillapító magyarázat”. Hát ezért van szükség mesére.
Én személy szerint hiányoltam egy olyan történetet, ami a messze földön híres székely furfangot állítja a középpontba. Vagy ez a jelző csak „nálunk” tartozik hozzá a „székelyhez”?
Még soha nem hallottam székely embert, hogy azt mondta volna magáról: „furfangos vagyok, csavaros eszem van”. Igaz, mondjuk másokról (egymásról), olykor kissé elítélő módon, vagy az „okos bolondot” tisztelve meg ezzel. Irodalmi alakként leghíresebb furfangos székelyek Tamási Ábele és Nyirő Uz Bencéje. Mi nemcsak a „viccet”, hanem a megalázottak keserűségét, a csak azért is nekigyürkőzés életigenlését, de a túlélés kényszerű eszközét is látjuk a csavaros észben.
Milyen az irodalmi élet Erdélyben?
Pontosan olyan, mint máshol. Az írók írnak, ha lehetőségük van rá, megjelentetik a könyveiket, az olvasók olvasnak, ha kedvük, igényük van rá. Sajnos, elenyésző a szakmai visszajelzés. Arra gondolok most, amire az olvasók is figyelhetnének, ami értékrendet is közvetíthetne a számukra, mert így sokan csak kapkodnak a „piacon” tetszetősebb kiállítású, vagy bombasztikus című könyvek után.
Ön 2008-ban Pro Cultura Hungarica-kitüntetést kapott, hogyan látja a magyarországi és erdélyi irodalmi-művelődési élet kapcsolatát?
A hivatalos kapcsolat nyilván a művelődéspolitika része, az egyén ennek alárendeltje, jó értelemben is. Köztudott, hogy sok múlik személyes kapcsolatokon, barátságokon, rossz értelemben is. A kitüntetés megerősítette bennem azt a hitet, hogy a magyar művelődésért ugyanúgy lehet tenni egy erdélyi kisvárosban, mint Budapesten, és néha az sem számít, hogy a „kilincsek” messze vannak, és az ember azt sem tudja, merre nyílnak az ajtók.
Illényi Mária
Kozma Mária: Régiségek Csíkországból. Történelmi regék
Pallas-Akadémia Könyvkiadó
Kozma Mária író, újságíró, szerkesztő 1948. augusztus 18-án Csíkkarcfalván született. Csíkszeredán érettségizett, a kolozsvári egyetem magyar irodalom szakán szerzett tanári oklevelet. Hét évig szabadfoglalkozású, 1976-78-ban muzeológus a csíkszeredai múzeumban, 1978-tól uo. a megyei könyvtár munkatársa, 1990-94-ig igazgatója. 1994 óta a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztője.
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
A vérzés hiánya – Annie Ernaux: Lánytörténet
Tűzön-vízen át – Mark Haddon: A Delfin
„A legaljasabb és a legnemesebb dolgokra egyaránt képesek vagyunk” – Bene Zoltán
A határozottan szív alakú szirom – Interjú Géczi Jánossal
Különleges emlék egy csodálatos nagymamáról – Beszélgetés Finy Petrával