„Nem volt szükségem ragyogó írói fantáziára” – Salamon Pál

Salamon Pál – többek között a Sorel ház, a Menyegző és a Sorsolvasó szerzője – új kötettel jelentkezett, mely Az utazás címet viseli. A könyv kapcsán az anyalelkű nőkről, a szüleiről, az emigrációról, élete legnagyobb sikeréről beszélgettünk.

– Az utazás című regény két fő motívuma az utazás maga és a szerelmi szál. Ennek kapcsán beszél az anyalelkű nőkről.
– Én magam az anyalelkű nők felé vonzódom. Úgy tapasztalom, hogy a nők szelídebbek, érzelmileg okosabbak, és mindig ők voltak az alávetettek a történelem során. Matriarchális társadalmakat csak elvétve ismer a történelem. Az anyalelkű nők pedig közelebb állnak a természethez, ugyanis ők szülik az emberiséget. Aggódnak nemcsak a saját gyermekeikért, hanem tudatosan, de főként öntudatlanul minden embert a saját gyereküknek éreznek. Ha tehetnék, kézen fogva vezetnének minket, hogy a szakadék szélén tántorgó emberiség ne zuhanjon a szakadékba. Erre a nők sokkal, de sokkal alkalmasabbak, mint a férfiak.

– Édesapja alakja fontos szerepet tölt be ebben a regényében is. Mi ennek az oka?
– Apámat azért választottam, mert nem választhattam volna mást. Mindent tőle tanultam. Legendás alak. Egyszerű ember, de nem beszélek róla múlt időben, mert napi kapcsolatban vagyok vele. Egy festék- és tűzifaüzletben volt segéd meg szén- és fakihordó. A hátán hordta a környező házakba a megrendelt tűzifát. És volt lelki ereje 32 kilósan megakadályozni, hogy a haldokló, a rabszolgamunkától és az éhezéstől félholt foglyok a buchenwaldi megsemmisítő táborban elemeljék a haldoklók utolsó kenyéradagját. Amikor mondták neki, hogy te nem vagy normális, ennek már nem kell kenyér, apám erre azt válaszolta, hogy ez valószínű, azonban ha nem veszitek el egy haldokló utolsó kenyéradagját, akkor a pokolból még kijuthatunk talán. De ha elveszitek, máris halottak vagytok. A következő napok egyikén apám a klinikai halál állapotába került. Hogy pontosan melyiken, nem tudom, hiszen mindezt nem tőle tudtam meg. Attól a patikustól hallottam, aki előbb jött haza, mint ő. Amikor apám a halál szélére került, egy felszabadító katona és egy nővér hozta vissza a klinikai halálból. Ezután Svédországba vitték, ahol másfél évig dolgozott a felépülése után – mindezt részletesen leírom a Sorel házban, de Az utazásban is szó esik róla.

– Az édesapja egyáltalán nem beszélt a táborról?
– Annyira nem volt azért zárkózott, de ezekről a dolgokról nem beszélt. Főleg a Béláról, a Sebők Béláról beszélt, aki egy nálam három évvel idősebb fiú volt, akit az utcán fogtak el, és egy vagonba került apámmal. Apám azt mondta a rémült gyereknek, hogy amíg elő nem kerülnek a szülei, örökbe fogadja. Ő volt a táborbeli fia. Béla lába elfertőződött, apám kiszökött a barakkból, hogy vizet vigyen táborbeli fiának, de egy őr majdnem halálra verte. Mire vissza tudott jutni a barakkjukba, Béla meghalt. Ezeket a dolgokat tudtam meg tőle. A többit a patikus úrtól és másoktól tudom.
És bár némely könyvem igen népszerű, bármilyen sikeresek is, mégsem a könyveimet tartom eddigi életem fő művének, hanem azt, hogy a szüleimet nem hagytam magukra, amikor emigrációba kényszerültem. Ha az emigráció kezdetén fél évet nem a szüleim mentésével töltöttem volna, a könyveimet, kiváltképpen a Sorel házat, de talán a többit sem tudtam volna megírni. Ha másoktól tudom meg, hogy a szüleim bezárt lakásban, magányosan haltak meg. Menekülnöm kellett 1976. július 13-án, mert a nevem szerepelt egy halállistán. Ezt a történetet a Sorsolvasóban írtam meg. Egy nagyra becsült barátomtól, aki Katolikus Zoltánként szerepel a könyvben, tudtam meg, hogy szerepelek ezen a listán és nagyon gyorsan el kell hagynom az országot. Sejtettem én, hogy el kell mennem, hiszen 1970-ben kiléptem a pártból, 1964-ben pedig a Népszabadságból, illetve a nagyon jól fizető berlini tudósítói állásomat is feladtam. Mindkét esetben az volt a probléma, hogy nem voltam hajlandó bizonyos cikkeket megírni. Minthogy nincstelenül hagytam el az országot, egy évbe telt, mire a kényszerű emigrációban sikerült pénzt szereznem, és valakit megbíznom, hogy hozza ki a szüleimet utánam, mert ők már egyedül nem tudtak volna utánam jönni. És ezt tartom, és ez marad – a folyamatosan érkező olvasói levelek, a Menyegzővel, a Sorel házzal és a Sorsolvasóval kapcsolatos olvasói e-mailek ellenére – a főművem. Hogy nem hagytam, hogy a szüleim zárt ajtók mögött haljanak meg és a szomszédok találják meg őket.

– Mennyi ideig éltek még, miután sikerült Ön után kimenniük?
– Apám másfél évig, anyám két évig.

– Az apafigura a regényben alapvetően önéletrajzi. Az anyafigura is az?
– Egy az egyben az anyám. Ő egész életében beteg volt. Tudósításszerű pontossággal írok róla itt is és máshol is. A Kárpátok szépe volt, akit a szülei egy kis kárpátaljai faluból, Feketeardóról küldtek fel a jó házasság reményében a nagynénjéhez Pestre. Anyám fel is jött, ám a nagynéninek volt egy kocsmázó és bordélyozó férje, aki pár hét után megerőszakolta anyámat az egyik éjszaka. Anyám nem egyszerű idegösszeroppanást kapott, hanem soha többé nem tudott igazából meggyógyulni. Pillanatokra visszatért, kivilágosodott az elméje, de egész életében küszködött a betegséggel. És ő volt az, aki hatéves koromban és aztán jóval később, felnőtt koromban is azt mondta nekem: „Minden bajomnak az az oka, hogy te megszülettél.” Ebben lehetett valami igazság, de máig nem tudom, hogy mi. Nem volt sok tekintetben szükségem ragyogó írói fantáziára, mert ezek a dolgok, amelyeket leírok, mind megtörténtek.

Jolsvai Júlia

Salamon Pál: Az utazás. A nagy titkok nyomában. Alexandra, 272 oldal, 2999 Ft