A politika áfiuma ellen való orvosság:
Bibó-breviárium
Bibó István születésének 100. évfordulóján számos konferenciával, emléküléssel teszik élővé, aktuálissá az egyébként is szüntelenül időszerű bibói gondolatokat. Az ünnepségek időszakában került a könyvesboltokba az a – küllemével, kivitelével szerényen a háttérben maradó – kötet, melynek köszönhetően Bibó szellemi életútjának legfontosabb csomópontjainál időzhet el kissé az olvasó. Hangsúlyosan olvasóbarát e válogatás, mely Debreczeni József munkája: a szemelvények pontosan olyan dozírozásban kerülnek a befogadó elé, amelyek kifejezetten gyógyító, kiegyensúlyozó hatással vannak a mai kaotikusan kavargó ideológiai és gazdasági környezetben nyugvópontokat kereső léleknek, elmének.
Túl azon, hogy a Bibó-breviárium (Alexandra Kiadó) sorai egy füveskönyv tapasztalati hátterével, bölcsességével szólnak nyelvi nacionalizmusról, asszimilációról, népi–urbánus vitáról, Keletről és Nyugatról, cenzúráról, fasizmusról, marxizmusról, egy olyan gondolkodó jegyezte le ezekkel kapcsolatos meglátásait, aki e felsorolt (tév)eszmék szinte mindegyikének elszenvedte valamely átkát. Előszavában a szerkesztő-válogató Debreczeni József összevet két, 19. és a 20. századi politikusi életpályát megtestesítő modellt: Eötvös Józsefét és Bibó Istvánét. Míg egyikük osztályrésze a megbecsültség, a karrier és az elismerés lett, mutat rá Debreczeni, addig a másiké börtön, elszigeteltség, diktatúra. Hol tört meg a történelem, mi veszett el és hogyan? A kérdésre éppen Bibó tanulmányai adják meg a választ. Amikor a Német-római Császárságról és a török birodalomról szólva azt írja, hogy „mind a két tényező közrejátszott annak a végzetes államalakulatnak a létrejöttében, mely az állam- és nemzetalakulás útját Közép- és Kelet-Európában összezavarta”, s rámutat, hogy „ez az államalakulat a Habsburgok birodalma volt”, akkor kiviláglik, hogy Bibó sem időbeli, sem térbeli összefüggéseiből nem ragadta ki a 20. századi magyar politikát, következésképp mentes volt mind az utópisztikus, mind a múltbarévedő-anakronisztikus ideák mákonyától. Műveinek részleteiben elmerülve könnyű észrevenni: Bibó túlságosan realista és mértékletes volt ahhoz, hogy sikeres politikus lehessen. Sem a szemfényvesztés, sem a pártosság, sem a meggyőző szándék indulata nem ragadja el: gondolkodó, elemző alkat, kellően gyakorlatias érzékkel.
A kötetben felvonuló, egyfelől időrendi, másfelől tematikus koherencia alapján válogatott, sorba rendezett szemelvények Bibó István 1935 és 1979 között keletkezett műveiből valók, javarészt tanulmányaiból, kisebb részben interjúiból, leveleiből állnak össze. Debreczeni József bevezetőjében hangsúlyozza e szövegek meghökkentő érvényességét, amely érzékelhetően szerkesztői szándékként is érvényesül a kötet anyagában. A válogató-szerkesztő a megítélése szerint ma veszélybe került demokráciaeszme és demokratikus értékek következményeként úgy értékeli, hogy újra reneszánszát élheti a Bibó-életmű – ily módon, az életmű szempontjából egyébként szükségtelenül, aktuálpolitikai zöngékkel bocsátja útjára a breviáriumot.
Szerencsésen ellensúlyozza ezt a válogatásból kirajzolódó arcél. Bibó meglátásai akkor igazán csillogóak, amikor filozófiai síkra emeli a történelmi problémákat, de korántsem moralizáló szándékkal. „Az értelem primátusa nem azt jelenti, hogy racionális érdeket lássunk ott, ahol az indulat döntő.” „A jólétnövekedés rohamos volta ugyanannyi bajt tud csinálni, mint hasznot.” „A történeti Magyarország kíméletes, emberséges, és az etnikai szempontokat szigorúan számba vevő felosztása kétségtelenül alkalmas lett volna arra, hogy a magyarokat a történeti Magyarország fenntarthatatlan voltára ráébressze…” „…micsoda szörnyű fából vaskarika ez: elvárni és kifejleszteni a szabad ember jellegzetes erényeit, a spontán lelkesedést, a tudatos önfeláldozást és a felelős aktivitást egy olyan közösségért, mely nem biztosítja a szabad ember kifejlődésének az elemi feltételeit.” S bár sok helyen a moralizálástól sem mentes, de az erkölcsi tízparancsolatok (A kötetben „A szabadságszerető ember tízparancsolata”) megfogalmazásához valójában a kor „ágyazott meg”: a második világháborút követő diktatúra rettenete, majd a Kádár-rendszer álságossága azokat a morális bójákat is elmosta, amelyek addig tájékozódási pontként szolgáltak az értelmiségnek.
Mit szűrhet le a Bibó-életmű részleteiből 2011-ben az olvasó? Fájdalom, nem kevés naiv hitet, bizakodást az angolszász és a szovjet-orosz modellt ötvöző demokráciaeszme kiteljesedésében, és éppen a fent vázolt szilárd erkölcsi támpontok mentén felépített, nagy szociális érzékenységű, nemzetiségeket békében involváló társadalom kialakulásában. Feltehető, adott körülmények között nem volt más választása, mint a bizakodás. „A kapitalizmus mai, sokszorosan megfoldozott formájában sem képes az erkölcsi elégedetlenségnek azt az érzését megszüntetni, melyet az emberek nagy százalékában újra meg újra kivált” – írja 1957-ben, s hogy vágyott elképzelései beteljesülésére mekkora szükség volna, az mutatja legjobban, hogy e meglátása az idő haladtával mit sem veszített igazságából.
Laik Eszter
Bibó-breviárium
Szemelvények Bibó István műveiből
Bibó István Közéleti Társaság; Alexandra Kiadó, 208 oldal, 2499 Ft
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
A vérzés hiánya – Annie Ernaux: Lánytörténet
Tűzön-vízen át – Mark Haddon: A Delfin
„A legaljasabb és a legnemesebb dolgokra egyaránt képesek vagyunk” – Bene Zoltán
A határozottan szív alakú szirom – Interjú Géczi Jánossal
Különleges emlék egy csodálatos nagymamáról – Beszélgetés Finy Petrával