A gyászmunka a következő nemzedékre marad…
Konrád György beszél privát esszéiről

Kihívó cím? Vagy meghökkentő? Zsidókról – áll Konrád György legújabb esszékötete élén, melyben a szerző korábban keletkezett és a legutóbbi hónapokban véglegesített írásai sorjáznak. Társadalomtudományi alapokon nyugvó vélemények, elemzések mellett személyes történeteket is kifejtő gondolkodópróza ez; nem csak zsidókról. És mindenkinek.
A kötetzáró töprengései egyikét fogalmazza így: „Minden közösség szép és kedves, ha nem akar ölni. Keresztények, muzulmánok, zsidók, minden vallás hívei jók, ha nem akarják elűzni, kipusztítani környezetükből a többieket.”

- Beszélgetésünk mottójául választva ezeket a mondatokat, kérdezem: Mikor kezdte lejegyezni a témával kapcsolatos gondolatait?
– Már azelőtt is szóltak naplórészleteim a témáról, hogy 1986-ban, amikor hosszabb időt töltöttem Jeruzsálemben, elkezdtem írni ezeket a jegyzeteket. A kiindulópontot sajátosan az jelentette, hogy a hetvenes évektől talán 1982-ig Csobánkán kibéreltem a harangozóházat. A plébánia tulajdonában volt az épület, amely üresen állt attól fogva, hogy automata szerkezet szólaltatta meg a harangot. Egy sekrestyés szolgálatot ellátó nővér intézte az ügyeket, de a ház kiadásához az atya jóváhagyása kellett. Dr. Kapcsándy Zsigmond bencés szerzetes volt, akit a rend feloszlatása, majd a csepeli bencés gimnázium megszűnése után Csobánkára helyeztek plébánosnak. Körülbelül húsz méterre laktunk egymástól. Időnként átjött, és diskuráltunk. Pappal beszélgetve óhatatlanul vallási ügyekről, vallások történetéről esett szó. Engem nem zavart, hogy ő katolikus, őt nem zavarta, hogy én zsidó vagyok. Tudott e tárgyról egyet s mást, én pedig egyre többet olvastam és gondolkodtam ezekről a kérdésekről. Elkezdődött az a periódus az életemben, amikor többet idéztem föl a gyerekkori emlékeimet. Ötven körül az ember már szeret emlékezni, s úgy gondolja, nem is volt talán érdektelen az, amit megélt. Akkoriban írtam A cinkos című könyvemet, s már abban is van egy fejezet a családról, zsidó temetőről, miegyébről. Elmentem Berettyóújfalura, ott van a dédapám sírja fehér márványból, csak héber betűk vannak rajta. A nagyszüleim sírja gránitból épült, a fekete kőre azt íratta nagyapám a korábban meghalt nagyanyámról: „Boldogságom, büszkeségem voltál.” Tetszett nekem.
- Jól hallottam a hangárnyalatán, hogy boldog emlékek is felidéződhettek önben, noha a harmincas-negyvenes években volt gyerek?
– Kisiskolásként, tíz éves koromig a berettyóújfalui zsidó elemibe jártam, 1943-44-ben mentem át a helyi polgári iskolába, ahova engem fölvettek, mert módos gyerek voltam. A kis Baumöhl Jánost viszont nem vették föl; hatalmas férfiú volt az apja, stráfkocsival fuvarozott, a fia viszont, törékeny, zárkózott, érzékeny lény volt, és a legjobb tanuló az osztályban. Eszembe jut, hogy az egyik gyerekkel barátkoztam, a másikkal verekedtem, az előttem ülő Blau Babának mindig huzigáltam a copfját, Klein Verának, aki unokatestvérem is volt, lovagi szolgálatokat tettem, s elbújtunk vele a kukoricagóréba. Ezt az édes kis Verát és a többi emlegetett gyereket, attól számítva, hogy mi Berettyóújfaluból 1944. július 5-én eljöttünk, két héten belül elgázosították. Ugyanez történt a főként Nagyváradon élő unokahúgaimmal, öcséimmel. Szerettem őket, és nemigen lehet elképzelni bármiféle vétket, amelyért az Úr őket megbüntette. Úgyhogy szívesen hallgattam a hatvanas években Schweitzer József, későbbi főrabbi történetét arról, hogy Auschwitzban összeültek a rabbik és vád alá helyeztek valakit, azért ami történt. Kicsodát? Hát az Istent. Mert ezt nem lett volna szabad.
- Sokrétű feleletet ad a lapokon a könyvében fölvetett kérdésre: mit takar a zsidó kifejezés? Vallást, népet, etnikumot, nemzetet?
– Is, is, is, is, és: nem csak. Súrolja mindegyik fogalmat. De hadd válaszoljak egy történettel. Valamikor a kilencvenes években, amikor felvetődött a Parlamentben, hogy legyen nemzeti kisebbség a zsidóság, fölhívott Glück Marci bácsi, apám unokatestvére, akinek a feleségét és két gyerekét 44-ben megölték, hogy ezt az országgyűlési javaslatot ne hagyjam. Aranyos ember volt Marci bácsi, a gyerekekkel nagyon kedvesen bánt, játékokat árult, cukorkát, illatszereket, s karácsonykor a kirakatában mindig egy vár volt kitéve lámpácskákkal, játék katonákkal. Elmondta, hány kitüntetést kapott az első világháborús vitézségéért. Akkor jó voltam magyarnak, kérdezte, most, a rendszerváltozás után ne legyek magyar? Az ő nemzedékük ugyanolyan magyarnak tekintette magát, mint a többieket, de azért sejtették, hogy itt valami nem stimmel, mert ez az érzés nem kétoldalú… Úgyhogy ne erőlködjünk a definíciókkal, ha van valami, amit a zsidók nem szeretnek, az az, ha meghatározzák őket.
Az a holocausttal való szembenézés, amelyet a németeknél tapasztalhattunk, mindmáig hiányzik nálunk. Van remény arra, hogy valaha is elvégezzük ezt a gyászmunkát, a tisztázás folyamatát?
– Valamiféle erkölcsi komolyság kellene ehhez, ami nincs meg. Itthon ezzel általában nem szeretnek szembenézni, elviccelik, elkedélyeskedik, és ugyanúgy, mint a többi nép Európában, azt mondják: nem mi, hanem a németek. Ami persze hazugság itt is, máshol is. A németek valóban oroszlánrészt viseltek a dologban, de Magyarország volt az utolsó csatlós. A lengyelek és a csehek győztes hatalmak, nekik nem kell felülvizsgálniuk a múltjukat, kicsit kozmetikázniuk lehet, de alapjában ők a jó oldalon álltak. A magyarok alapjában a rossz oldalon álltak. Ennek tudata kiválthat dacosságot a későbbi nemzedékekből. A szülőket lenézik a fiatalok, amiért a kommunizmusnak behódoltak, tehát felmagasztosulnak szemükben a nagyszülők, akik még harcoltak. Vagyis azt a generációt tartják mintaszerűnek, amelyik akkor, 44-ben híven kitartott Hitler mellett. Lehetséges, hogy azoknak a fiatal embereknek, akik a hatalmat most elfoglalják, majd a gyerekeik fognak a múlt század első felének történelmére más választ adni.

Mátraházi Zsuzsa

Konrád György: Zsidókról
Európa Könyvkiadó, 228 oldal, 3300 Ft