Apám hagyatékából

Európát az invesztitúra háborúk teremtették meg – oktatott engem apám, és nemcsak azért, mert a történelem volt a hobbija. A kérdés akkoriban aktuális volt, hisz’ éppen olyan hatalom készült végképp eltaposni a fölszabadulás utáni zsenge demokráciát, melynek nem Európában voltak a gyökerei. A Szovjetunió. Apám engem óvott attól, hogy a bolsevista diktatúra ügynökei átverhessenek, mert én marxistának hittem magam akkoriban. Sőt, talán az is voltam. Apám azt akarta, be ne dőljek a rákosista propagandának. Ő világosan látta, hogy ezeknek semmi közük Marx emberszerető, a társadalmi igazságtalanságokat kiküszöbölni célzó elveihez. Ez egy bizánci eredetű, ázsiai, zsarnoki diktatúra, leöntve marxista mázzal.
(Ha már a fiú marxista – gondolhatta apám –, legalább azt ne higgye, hogy ezek, a hatalmat bitorló pribékek, a Rákosi-banda, ezek is marxisták.)
Az invesztitúra háborúk tétje az volt, hogy melyik hatalom, az állam-e vagy az Egyház ültetheti be székükbe (investitura) az Egyház legfőbb méltósságait. Hogy az állam válik-e az egyház hűbéresévé, vagy az Egyház lesz-e a világi hatalom szolgálóleánya.
A trón és az oltár hatalmi harca Európában már a középkor alkonyán eldőlt: a megoldás a szigorú szekularizáció volt, az állami és egyházi hatalom elkülönítése. Az elv egyébként, apám szerint, magától Jézustól eredt.
„Adjátok meg a császárnak, ami császáré, és az istennek, ami az istené” – mondta honfitársainak arra a kérdésre, fizessenek-e a rómaiaknak adót. Pilátusnak meg azt mondta: „Az én országom nem e világból való”. Világos beszéd volt.
A bolsevista Szovjetunió minden tekintetben a cári Oroszország utódja – így látta apám –, a Balkánon át akart kijutni a meleg tengerekre. S a Cár Atyuska reinkarnációja volt Sztálin generalisszimusz, legfőbb hadúr, az első titkár, azaz a párt és az állam irányítója egyszemélyben: államfő és egyházfő, cézár és pápa. Ez a struktúra termelődik újjá a szovjet gyarmatrendszer, a „békatábor”, valamennyi országának a hatalmi szerkezetében. Itthon is. Rákosi a vezér, népünk atyja és bölcs tanítója, vagyis Uralkodó és a vörös Egyház főpapja is egyszemélyben.
Ez pontosan Bizánc hatalmi szerkezete. Ahol a keletrómai császár egyszemélyben a birodalom vallási vezetője is. Ez a cezaropapizmus. Európa, a nyugat-római császárság, ezt a keleti zsarnokságot haladta meg a szekularizációval, az egyházi és a világi hatalom szétválasztásával.
Amerikát (Ortega szerint) Európa fölöslege teremtette meg, de a legéletrevalóbb, legbátrabb, legkreatívabb fölöslege, az, amelyik neki mert vágni az óceánnak, az ismeretlen világnak. Az Alapító Atyák Alkotmányában nincs szó Istenről. Az igazságszolgáltatás mást, mint az alkotmányon alapuló törvényt nem ismer. Istenre, isteni sugallatra, isteni parancsra, semmiféle transzcendenciára hivatkozni nem lehet.
Ugyanakkor az amerikai nép mélyen vallásos. És mivel az Egyesült Államok csakugyan szabad ország, ott szabadon alapítható bármilyen új vallás, és ismeretlen az a fogalom: „történelmi egyházak”. A vallás (bármelyik) független az államtól; hogy mi történik valamelyik egyházon belül, abba az államnak nincs beleszólása. Viszont az állam is független mindenféle egyháztól. S hogy milyen vallású valaki, ezer százalékig magánügy.
Mindezt nem a mostani háromharmados forradalom nyomán születő új hatalmi rend juttatja eszembe, hanem csak úgy… eszem-be jutott az apám. Mióta elment, sokszor eszembe jut. Látom a gangról, ahogy fehér köpenyben bezárja este a cukrászműhely vasajtaját, és fáradtan keresztülmegy a sárga a keramitkockás udvaron. Vagy ahogy az íróasztalánál a kis Hermes-baby írógépét veri, és fölnéz rám a szemüvegén keresztül, és azt mondja:
„Kisfiam, ne dőlj be ezeknek…”