Atavizmusok

Igen, ezek a dolgok: az ükapám és a kutyám valahogy meghatároznak, keretet adnak az életemnek. Én, aki mániákusan racionalista vagyok, ezt nem bírom megmagyarázni, de tudom, hogy van.
Nem árulok zsákbamacskát: atavizmusról akkor beszélünk, amikor valakiben váratlanul visszaköszönnek az ősök tulajdonságai. Ezt azért mondom, mert a Schönstein ükapám haláláról szóló családi legendát mindig olyan igazi, megható zsidó történetnek hittem, de hogy egy puli is… az meg hogy lehet? A puli tán csak nem zsidó?!
Szóval Itzhok Schönstein valahonnan a mai Szlovákiából ballagott le a Vág völgyén Komáromig mint tollas zsidó. Volt nagykarimájú zsíros kalapja, fekete kaftánja, azonkívül fekete szakálla és hosszú göndör pajesza – ahogy illik. Aztán hogy-hogy-nem, Komáromban megragadt, megházasodott, órásmester lett; iparosként befogadták, megbecsülték: bechoved városi polgárrá vált. A daguerréotypián, ami megmaradt róla, már őszbecsavarodó rövid szakálla van, nagy, magyaros harcsa bajusza, keménygallért visel és csokornyakkendőt. Igen derék egy ember, nem is látszik rajta, hogy zsidó. Azt beszélik, mikor már nagyon öreg volt, egyszerre eltűnt.
De minden előzmény nélkül. Senki nem értette. Akkor már „nyugalomba vonult”, vagyis a boltban a fiai dolgoztak, s ő hátrakulcsolt kezében ezüstgombos sétapálcával, keménykalapját az ismerősöknek sűrűn megemelve, nagyokat sétálgatott a belvárosban; előfordult, hogy ebédre nem tért meg: beült valahová egy könnyű ételre s hosszúlépésre valamelyik öregúrral, így a családnak csak este tűnt föl a hiánya.
Igenám, de akkor, a tizenkilencedik század hatvanas éveiben még egy olyan világvárosban is, mint Komárom, az este azt is jelentette: sötét. Sötétben pedig lehet ugyan eltűnt polgárt keresni, de megtalálni bajos. Volt, az igaz, valódi éjjeliőr, botra akasztott lámpással a vállán, aki óránként elénekelte, hogy
Hármat ütött már a óra,
Mindenki térjen nyugovóra!
Tűzre-vízre vigyázzatok,
el ne égjen a házatok!
ő meg is lett bízva azzal, hogy szóljon, ha látná, az öreg Schönstein urat, de reggelig nem találkozott vele.
Másnap aztán keresték, de hiába. Nem volt se a városban, se a környékén, se égen, se földön. Három hónap múlva jött a hír, hogy valahol a Vág völgyében, Komáromtól két heti járásnyira találtak az erdőben egy öreg zsidót, hosszú fehér szakállal, pajesszal, nagykarimájú, zsíros fekete kalapban, rongyos fekete kaftánban, már alig azonosítható állapotban. De mivel Izsák bácsi régi rongyai is eltűntek a padlásról, biztos, hogy ő volt az. Maradványait hazahozatták, eltemették a komáromi zsidó temetőben.
Szigligeten nyaraltunk azon a nyáron, nem az Alkotóházban, barátoknál, mert Boriska, az öreg, tizenöt s fél éves pulim is velem volt. Boriska már nem sok vizet zavart félig vak volt, majdnem süket is, evett és aludt, ha pórázra vettem sétált egy kicsit.
Egy nap eltűnt. Mondták, hogy a szigligeti bekötőúton láttak egy fekete kutyát poroszkálni a hetvenegyes út felé. Kocsiba vágtam magam, és utána! Ösztönösen Keszthely felé fordultam, és jól tettem; Ederics után, már valahol Becehegy magasságában értem utol. Ősszel aztán meg is halt.
Vajon milyen furulyaszót, milyen juhnyáj bégetést hallott a süket fülével ő, aki sosem látott juhnyájat? Mi indította az öreg Schönsteint Izsákot arra, hogy fölbotorkáljon a padlásra, magára húzza a már ötven éve levetett kaftánt, föltegye a nagy fekete kalapot, és elinduljon a Vág mentén vissza azon az úton, amelyiken érkezett?
A szent múltnak vajon milyen vesztett boldogsága hívta őket a gyalázatos jelenből vissza oda, ahová már sohasem lehet visszatérni – mielőtt végleg lehajtják a fejüket?
A B-kategóriájú pulit, akinek a nagyanyja még pásztor volt, és a nyughatatlan vándor zsidót?
Ükapámat és a kutyámat…