Kutyakönyv embereknek

Mivel a Könyvhét könyvkiadással foglalkozó periodika, itt illik bejelentenem, hogy kutyakönyvet készülök írni. Azt is, hogy nem kutyáknak – embereknek. A címe még titok, ha eljön az ideje, azt is tudatom a nyájas olvasókkal.
Vitatott kérdés, hogy a kutya szelídítette meg magának az embert, vagy az ember szelídítette meg a kutyát? Hogy ki kitől kapott és kap a mai napig többet? Az ember a kutyától vagy a kutya az embertől?
Szerintem egyértelmű, hogy a kutya alkotta az embert saját képére és hasonlatosságára, a kutya csinált a homo sapiensből társadalomalkotó, morális lényt. A kutya tanította meg az embert a falkaélet törvényeire. Hogy a falkavezér leváltható. Ha akad egy alkalmasabb hím, hát annyi… Az elsőbbségért való küzdelemben senki nem öl meg senkit, aki úgy érzi, legyőzték, simán megadja magát és kész. Vérontás nincs. Harapások újraszámlálása nincs…
A falka tagjai megvédik egymást. Védelmezik a gyengébbet, az árvát. Akit befogad a falka, az a származásától függetlenül teljes jogú falkatag. A falkavezért mindenki követi, de a falkavezér az életét is adja a falkáért, ha kell.
A farkasok unokatestvérei (ma már nem tudható, hogy nevezték magukat) az őskutyák, addig ólálkodtak az emberhorda körül, míg oda nem pofátlankodtak a tűz mellé. Megtisztították a tábort minden hulladéktól. Aztán nem csak a táborba, a barlangokba, kalyibákba is bepofátlankodtak. Később még az ágyba is… A kölyköket küldték előőrsnek, a kölykök olyan kedvesek, bohókásak voltak, hogy az emberek nem bírtak nekik ellenállni. Igaz, a farkasanyák is fölneveltek néhány elkallódott emberkölyköt. Romuluson és Remuson valamint Mauglin kívül még sokakat, akikről csak ők tudnak, mi nem. Kiváló szaglásukkal és hallásukkal jelezték, ha ellenség közelít. Megtanították az embert a kollektív munkára, a közös vadászatra. Egyáltalán a primitívebb horda-létről a fejlettebb falka-létre áttérni ők tanították az embert.
A szerződés sokáig érvényben volt, végül az ember bontotta föl. Nem a kutyák kezdtek embert enni. Először az ember kezdett embert enni, és embertársát az isteneinek föláldozni. Aztán az ember ette meg a kutyát. A kutya a mai napig nem képes az emberről rosszat föltételezni. Az állatok között az egyetlen, amelyik úgy hagyja gyógyítani magát, hogy az ember kezéből elfogadja a fájdalmat is. A bizalommal sosem a kutya él vissza, mindig az ember. Láthattunk dokumentumfilmekben kutyát, amelyik farkcsóválva ment a vágóhídra a Távol Keleten, mert még a kést reá emelő emberről is csak jót tételezett föl.
Nem a kutya tenyésztett kutyavadászatra embert, az ember tenyésztett ki embervadászatra kutyát. Az ember találta ki a kutyaviadalt, nem a kutya az emberviadalt. Az ember tenyésztette ki a harcikutyát, a gyilkológépet: a pitbullt, a bulterriert. A gyilkos harcikutya az ember névjegye. Az emberiség véres névjegye.
Ki látott már kóbor embert, akit a kutyája kitaszított? Csak az ember zavarja el a kutyáját ha valamiért terhes lesz neki, vagy egyszerűen ráunt. Ki csatlakozik koldushoz, hajléktalanhoz, beteg, lerobbant, alig élő emberhez? Csúnya, fogatlan, féllábú, nyomorék öregasszonyt ki bír szeretni? Ki az, akink nem számít a külső, az, „hogy néz ki” az ember? Ugye, hogy a kutya, és csak a kutya? Kitől tanulhat érdek nélküli szeretetet, önfeláldozást, hűséget, jóságot az ember? Csak a kutyától. Embertől olyan ritkán, hogy ezek a ritka s kivételes emberek, a Jóság titkos ügynökei az ismeretlen szentek. Az ismert szentek létformája a szobor és a templomokban találhatók, de ezektől hiába is várnánk érzelmeket. Ezeknek nem csak az arcuk, a szívük is kőből van.
Nos, ezért érdemes az ember és a kutya találkozásáról hírt adni. Szerencsés esetben barátságáról, néha testvéri összetartozásáról. Arról, hogy mit kaptunk és kapunk még azóta is minden percben a kutyától – igazi ellenszolgáltatás nélkül, önzetlenül.