Handi Péter: Gyakorlatok a fogódzó nélküli korláton
Liget Könyvek, Bp., 2005.

Most, hogy egy új, reflektív rovatot nyitok, nyithatok itt, a Könyvhét hasábjain, a véletlen úgy hozta, hogy először a szívemnek egy különösen kedves kötet margójára jegyzetelek. Amióta ugyanis megismerkedtem Handi Péterrel – s valamivel előbb a műveivel – azóta egyfolytában csodálkozom és csodálom a homo irodalmárt, ezt a Melbourne-i Mikes Kelement. Nem kétséges persze, hogy tollamat elfogultság is vezérli, de hát ez könyvekről, írókról szólva megesik az emberrel: (el)olvas valamit, beszél valakivel s a mű és a személyesség varázsa magával ragadja.
Handit éppen öt esztendeje ismertem meg, a véletlen úgy hozta, hogy műveivel majdnem később találkoztam, mint az íróval. Csakhát Méray Tibor, a párizsi Irodalmi Újság legendás szerkesztője a lelkemre kötötte, Melbourne-ben el ne mulasszam felkeresni egyik munkatársát. Mivel sokszor megtapasztaltam, hogy Méray odavetett megjegyzéseire is nagyon érdemes odafigyelni, nyomban e-mail kapcsolatba léptem Handival, s a személyes találkozásra készülve, átlapoztam az Irodalmi Újság nyolc vaskos kötetét, s pótoltam több évtizedes Handi-elmaradásomat. Izgalmas előtalálkozás volt ez, mint ahogy remek Ausztráliába való bevezető olvasmánynak bizonyult a szerzőnek az 1972-es Emigráns panoptikum, valamint az éppen azévben, 2000-ben – a Liget Könyvek jóvoltából Magyarországon megjelent - Eukaliptusz és tolerancia című munkája is. S hogy aztán Handi személyisége is lenyűgözőnek bizonyult, az csak a ráadás volt. Ez e kedves, jó humorú, öniróniára is hajló szerző az irodalomra figyelőket nem sokkal később, 2003-ban mellbevágó könyvvel lepte meg, a Félteke című alig több mint másfélszáz oldalnyit kitevő, önéletrajzi töredékeket is tartalmazó novellás-kötettel, benne a drámai feszültségű Nádor utca című elbeszéléssel. Handi egy 1944-es traumatikus élményt érlelt irodalmi remekléssé, amikor megírta a munkaszolgálatra negyedszer is behívott, s 1944-ben zászlóaljától megszökött apja kétségbeesett téblábolását a körfolyosóról nyíló lakás ajtaja előtt. A segítségért esdeklő kopogtatásra azonban senki nem válaszolt, s a szökevény reményvesztetten indult tovább, majd tűnt el - végleg és nyomtalanul a háború forgatagában. Az alig néhány perces jelenetnek a kíváncsiskodó házlakókon kívül volt még két szemtanúja: az ajtó túloldalán némán zokogó feleség és a hét éves gyerek. Ők néhány nappal korábban észrevétlenül osontak be a rokonoktól kölcsönkapott, s nekik végül is életet mentő lakásba, ahová az apa - a biztos lebukás miatt - nem nyerhetett bebocsátást. A kíméletlenül realista matematika (két ember megmenekülése a kisebb rossz, mint három biztos lebukása) józan érvényesítése egy életen át hurcolt, önvádló kérdéssé sűrűsödött össze: „Miért nem nyitottam ki neki én az ajtót?” A Félteke a magyar irodalom fontos, felfedezendő műve, ezen, a megjelenésekor írásba adott meggyőződésemen az sem változtat, hogy az óceánokon túlról érkezett üzenetet jószerével egyetlen más kritika nem igazolta vissza. Ennek ellenére a Horgas Béla-Levendel Júlia szerző-kiadó páros jegyezte Liget Könyvek két évvel később újabb, ha lehet mondani még kevésbé piackonform Handi-kötetet jelentetett meg, egy verseskötetet.
Muszájherkulesi gyürkőzés tehát mindaz, amit Handi és kiadója csinál, mégis mentes, s ez a legizgalmasabb az egész Gyakorlatok a fogódzó nélküli korláton címűt kötetben, mindenfajta erőlködéstől. Handi nem akar senkit meggyőzni, nem akarja magát elfogadtatni, nem meditál arról, hogy miért is nem jut neki legalább egy zugnyi hely a magyar irodalomban, ő csak ír. Mert írnia kell, mert gondolatainak (irodalmi) megformálása életének lételemét, értelmét adja. Magának ír, mert az írás fontos, mert az írás segít, mert az írás ráébreszt, letisztít, egyértelműsít, pontosít, örömet ad, vígasztal. Ezért is említettem már Mikes Kelemen nevét.
Ám az írás – ha megmarad - egyszer előbányászható, felfedezhető – újraértelmezhető, szerzője megismerhető. „Arckép vagyok, évszakos hátterekkel. / Félelmem, hogy így kerülök majd, / emlékképként, keretbe zárva / az elakadt idő alakjaként / unokáim szobafalára, / mint hűlt tűzhányó, mely nem okád / már kürtőjéből lávát” – írja például a Laterna magica című versében, másutt, a Merítés címűben - amely szerelmes versként is, egy másik értelmezhetőség alapján pedig akár apaversként is felfogható – ugyancsak ezt a gondolatsort járja körül ekképp: „Aztán mint a régi nyomatok, / elhalványulsz, körvonalaid / áttetsző muszlinja beleolvad / a reggeli ködökbe. /Feltámadásod és utóéleted az / hogy / ELMONDTALAK.”
Valamivel több mint hatvan vers került be az első, gyűjteményes és válogatott Handi-kötetbe, amely a verseken (azok vallomásán) kívül semmifajta információt nem ad. Nincs fülszöveg, nincs szerzői életrajz, nincs portré, magukról a versekről sem tudhatjuk, hogy mikor születtek. Mintha Handi – akiről egyébként nagyon jól tudom, hogy mennyire lelkes híve és olvasója a klasszikus magyar irodalomtörténetnek – a maga alkotásait legszívesebben a hermeneutikai elemzőkre, no meg az őt jól ismerő kevesekre, családra, unokákra, barátokra hagyná, bibelődjenek csak azok a szövegeivel, s emlékezzenek rá, ha netán kezükbe kerül véletlenül ez a kézbe simuló, szépséges kötet, melynek címlapján és ciklusainak élén egy-egy, a versek hangulatával rokon festményrészlet is látható. (S ha kis titok is, de hulljon le róla a lepel: az illusztrátor festőnő, Anne Handelsmann-Braun nem más, mint több vers főszereplője, ihletője, a megrázó erejű Érkezés című költemény címzettje Anci - Handi Péter felesége.) A Gyakorlatok a fogódzó nélküli korlátonban olvasva nem lehet nem meghallani, hogy a most 68 éves Handi összegzett, s a feledésre ítéltek, a „máglyára szántak” egyikeként könyvpalackpostán nyújtott be fellebbezést.
Megalapozottan – teszem hozzá elfogult elfogulatlansággal.
Murányi Gábor