Egy türelmes párizsi magyar

„Sohasem kételkedtem abban, hogy ez a könyv egyszer magyar földön is megjelenik. Legfeljebb azt nem tudtam, hogy megérem-e. Megértem. Több mint harminc évig kellett rá várnom. Megérte.”
Egy olyan könyv fülszövegéből idéztem most, amelyik 1989 tavaszán a sajtószabadság eljövetelét jelző „első fecskék” egyikeként jelent meg Magyarországon. Legálisan, ISBN-számmal. A Nagy Imre élete és halála című kötet kéziratát szerzője, Méray Tibor 1957-58-ban vetette papírra, mondván, tapasztalván, hogy olykor „a papír tartósabb, mint az emberi fej”. Az akkor több tízezer példányban elkapkodott memoár-életrajzból több nemzedék jószerével először ismerhette meg az 1953-56 közötti, évtizedeken át hazugságokkal agyonmaszatolt történelmi időszakot. Noha azóta Nagy Imréről igen kiváló, kétkötetes tudós monográfia is született Rainer M. János tollából, az immár négy évtizeddel ezelőtt keletkezett Méray-mű lényegén, következtetésein nemigen akadt kiigazítani való.
Mindezt most - amikor a szerzőnek legújabb, A párizsi vártán című kétkötetes összeállításáról írok baráti elfogultságú sorokat - azért tartom fontosnak ismét emlékezetbe idézni, mert a Méray-oevre elmúlt évtizedbeli hazai, visszhangtalan fogadtatása igencsak meggondolkodtató. A Nagy Imre-kötet után, még 1989-ben hazaért annak ikerkönyve, az Aczél Tamással együtt ugyancsak 1958-ban, az emigrációban publikált Tisztító vihar, melyben az önbírálat nem kívülről adott parancsra, hanem belső szükségszerűségből fogalmazódott meg. Ez a további életére, tevékenységére meghatározó be- és felismerés egyben hitelesítette is, magyarázta is három évtizedes emigrációs, majd azóta az itthoni megszólalásaikor is „tettenérhető” kellemetlen, ám éppen ezért visszhangtalansággal honorált konokságát. (A Falra borsó című 1997-es, a magyarországi szabad sajtóban megjelent publicisztikáit közreadó kötete – a cím-jóslat szomorú beteljesedéseként - is szinte észrevétlen maradt.)
Mérayt azonban az emigrációs lét türelemre tanította (lásd bevezető idézet), s mert „a papír tartósabb, mint az emberi fej”, újra és újra, megalkuvás nélkül mondta és írta a magáét – bízva abban, hogy javaslatait, prognózisait legalább az „idő”, az utókor visszaigazolja majd. S az eltelt történelmi idő újra és újra visszaigazolja őt, az elemzőt. S visszaigazolja őt, a szerkesztőt is. Ehhez elegendő csak belelapozni az emigráció egyik, szerintem a legfontosabb orgánumának, az általa hosszú-hosszú éveken át szerkesztett – majd 1993-ban nyolckötetes faximile-kiadásban a hazai olvasók által is hozzáférhetővé vált - Irodalmi Újságba.
A mintegy 50-60 ezer gépelt oldalnyi, a politika- és az irodalomtörténet, s az emigrációs história kimeríthetetlen tárházának bizonyuló kiadvány „hazahozása”, közkinccsé tétele Méray eléggé nem méltányolható történelmi tette. A nyolckötetes tárház, amióta megjelent akkor is megkerülhetetlen adaléka a magyar politika-, és irodalomtörténetnek, ha a politológusok és irodalmárok között sokan vannak is, akik tudatlanságból vagy tájékozatlanságból ma még elkerülik ezt az csobogó forrást.
A 33 évfolyamot megért emigrációs IU-ban körülbelül 2000 oldalt töltenek meg Méray Tibor Magyarországra irányuló „falra borsó”-cikkei. Bár ez utóbbi megállapítás – ha nagy vonalaiban igaz is, mégsem teljesen helytálló. Mert az IU, főleg a 70-es évek közepétől a legkülönfélébb hajszálrepedéseken, például a Szabad Európa Rádió által ismertetve, vagy cipősámfának álcázva beszivárgott, a címzettek kezébe került - és hatott. Arról az „apróságról” nem beszélve, hogy például az IU-ból, illetve most már A párizsi vártán című összeállításból pontosan rekonstruálható, hogy a 60-as évek elején a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára, Kádár János nem mástól, mint az élesszeműen elemző Méraytól „kölcsönözte” azt a később nevéhez kötött – valójában persze Krisztushoz kapcsolódó – szlogent, miszerint „aki nincs ellenünk, az velünk van…”
Magam, aki az Irodalmi Újság történetével is, Méray életművével is „hivatalból” foglalkoztam, eddig is ismertem a kötetbe válogatott írásokat. Mégis, ezek a három évtizedet átfogó elemzések most, a szerző kronológiai sorrendet megtartó válogatásában, mikor a marosvásárhelyi Mentor Kiadó jóvoltából kiemelődtek az újságfolyamból számomra is jókora meglepetést tartogattak. A párizsi vártán született, ám a legapróbb magyarországi rezdülésekre is a szeizmográfként reagáló Méray-írásokból válogatott több mint hétszáz oldal sajátos történelemkönyv, meghökkentő ismerettéka - és letehetetlen olvasmány. Még a mindig mindent jobban tudó utókorból tekintve is lenyűgöző az a tudás és biztos eligazodás, ahogy a szerző kortársként - máig érvényesen – kommentálta az egykori eseményeket. „Nem volt erőszak?” – kérdezi például 1957-es – a kérdésére igenlő választ adó - cikkében Méray, amikor a kádári sajtó lelkendezve ünnepelte, hogy magyar írók kollektíven tiltakoztak a magyar kérdés ENSZ-ben való megtárgyalása ellen. „Aki hisz Istenben, imádkozhat Prágáért. Aki ateista, csak reménykedhet” – ekképpen jelzi előre 1968 júliusában az augusztusi csehszlovákiai bevonulást a hiperrealista Méray, miközben kinyilvánítja szolidaritását is a cseh és szlovák népnek. Amikor pedig idehaza 1985-ben az új választási törvényben a szocialista demokrácia kiteljesedését ünneplik, akkor Méray „emigrációs borsóként” szelíd iróniával emlékeztet arra, hogy Soprontól nyugatra kissé mást értenek demokrácia fogalma alatt, mint a „kötelezően előírt kettős jelölést”…
Az adott eseményekre reagáló, ám azokat mindenkor történeti távlatba helyező, igazságait konokul és türelmesen ismétlő Méray-cikkek mai olvasmányként nemcsak az elmúlt korról mondanak logikus magyarázatot, de kristálytiszta lenyomatát adják a szerző távlatos gondolkodásának, s értehetőbbé teszik Méray mai csorbítatlan - türelmetlenül türelmes -következetességét is.

Murányi Gábor

(Méray Tibor: A párizsi vártán. Írások a Szajna mellől. 1-2. kötet. Mentor , Marosvásárhely 2000.)