Hetvenhét pillanat
Idesereglik, ami tovatűnt - József Attila összes fényképe

József Attila ikonográfiája – vagyis a költőről készült összes fellelhető felvétel - nem először jelenik most meg. Az új, szeretnivalóan kézbesimuló kiadvány fölötti öröm kifejezésekor azonban említés nélkül hagyhatatlan az előzmény: a negyedszázaddal ezelőtti „Macht”. Merthogy negyedszázaddal ezelőtt valódi szakmai bravúr volt Macht Ilona muzeológus nevével jegyzett – Négyszemközt az utókorral című – fotóikonográfia. Irodalomtörténészek serege forgatta rongyosra lapjait, a sajtó pedig – gyakorta a tulajdonjogokra fittyet hányva évtizedeken keresztül leginkább ebből publikálta, fényképezte át újságoldalak százaira a költőt. Most viszont a relikviák közé kerül ez a szép, karcsú fekete kötet – új szakmai műszó születik: a „Kovácsida”. Mert ahogy volt, van, „Szabolcsi” – ez a négykötetes nagy József Attila-monográfiát jelöli -, ahogy van „Bokor-Tverdota” – ez a rövidítése annak a káprázatos háromkötetes gyűjteménynek, amely az 1922 és 1945 közötti József Attiláról írott cikkeket hordta egybe, s látta el iránymutató jegyzetekkel -, ezután a József Attila-fotók kritikai kiadásának „Kovácsida” lesz a neve.

Kovács Ida, a PIM fényképtárának vezetője valóban grandiózus munkát végzett. Lássuk hát, mit rejt, pontosabban mit mutat meg, mit oszt meg az olvasóval ez a József Attila-versből, az Ódából kiválasztott, s fényképgyűjtemény élére választott Idesereglik, ami tovatűnt című kötet? Először is azt, amit az alcím állít: József Attila ezidáig előkerült valamennyi fényképét. Szám szerint pontosan 77 - plusz 2, szerintem is joggal kétes hitelűnek tekinthető – fotográfiát. 77 fénykép, 77 egykori kattintás, ennyi a költő (valós) képi lenyomata. Megborzongatóan kis szám. 77 fénykép egy ember – egyébiránt igen rövid - 32 esztendejének életéből. Amit tovább „szűkít”, hogy ebben a mennyiségben számos pillanatról egy pillanattal előbbi vagy pillanattal utáni kép is benne van. Az 1931 áprilisi csillebérci kirándulásról – ahol József Attila és Illyés Gyula, a két későbbi, költészetben, szerelemben, befolyásban és sikerben mondhatni életre-halálra való vetélytárs fog kezet – például nyolc felvétel maradt ránk. Az 1935 januári Baumgarten-díj kiosztásról kettő, s közöttük csupán Karinthy Frigyes fejmozdulata a különbség… (1935-ben József Attila egyébiránt megint csupán kisdíjat kapott, látszik is, én legalább is látni vélem az arcán a mérhetetlen csalódottságot). És két, szintén alig felfedezhető különbségű kép készült két évvel később, 1937 januárjában, amikor is Thomas Mannal együtt örökítette meg a költőt Escher Károly. Figyelemreméltó adalék, hogy ő az egyetlen igazán jegyzett fotográfus azok között, akik József Attiláról fényképet készítettek. Ez a két, pontosabban egy kép messze kiemelkedik a többi közül, mivel sokkal többet örökített meg, mint az aktuális jelent – hívja fel a figyelmet e kötetben előszóként közölt szép miniesszéjében a költőutód, Beney Zsuzsa. S ha mindehhez még azt is hozzátehetjük, hogy Eschert aligha a költő, sokkal inkább a német író felolvasásának híre csalta el egykoron a Magyar Színházba, még inkább szomorú, hogy József Attilának – ellentétben Ady Endrével - nem volt egy Székely Aladárja...

Egy olyan fotográfus, aki mondjuk jelen lett volna a költő életének fontos pillanatainál. Mert hát a 77 kép között egy sincs, amelyiken József Attila együtt lenne - hogy a legizgatóbbat mondjam először - Flórával. Mi mindent árulna el, ha mondjuk Escher, vagy egy hozzá hasonló kvalitású fotós a Siesta szanatóriumi szobában kapta volna lencsevégre a szorongó-reménykedő költőt és az önfeláldozás glóriáját viselő, de Illyésbe – akkor talán már nem is reménytelenül – szerelmes nőt? De nincs a költőnek közös képe Gyömrői Edittel, az analitikussal, nem láthatjuk József Attilát sem az apjával, sem a szépszós szerkesztőtársaival, Ignotus Pállal, Fejtő Ferenccel, Remenyik Zsigmonddal, mecénásával Hatvany Bertalannal, s nem láthatjuk, csak elképzelhetjük, miként is nézett ki József Attila atillában, merthogy tudjuk, egyszer ilyen ruhába is bebújtatták barátai…

Ezek a felvételek értelemszerűen hiányoznak az ikonográfiából, más darabok előbukkanására viszont még van – legalább is elméleti – remény. Hiszen a „Kovácsida” utószavából az is kiderül, hogy mi az, ami ebben a kötetben akár benne is lehetne. Például a költő fiatalkori festőbartjával, Korda Vincével közös franciaországi fényképek, melyek - ha netán meg nem semmisültek - akkor még ma is lappanganak. Előkerülésük azért is lenne kuriózum, mert ezeken szakállasan lehetne látni József Attilát. S nehezen adható fel a remény, még ha nincs is igazi esély rá, hogy egyszer talán előkerül a már említett csillebérci fényképsorozatnak azon darabja is, amelyiken nem József Attila, hanem Illyés vágja a fát hűvös halomba, s József Attila nézi-nézi a forradalmi lendületet…

A veszteségek sorolását, persze, napestig folyathatnám, s még azt is megemlíthetném, hogy nem maradt az utókorra egyetlen mondatnyi hangfelvétel sem József Attilától, pedig hát a költő összehasonlíthatatlan orgánumával többször is szerepelt a rádióban. A fájó hiányok leltárán túllépve azonban essen szó most arról, hogy a költői életművet ismerők, szeretők számára milyen nagy adomány ez a kötet, hogy megvannak, hogy megőrződtek s közzététettek a családi fényképek, hogy 1923-ban együtt láthatjuk József Attilát azzal a Babits Mihállyal, akit később halálosan meg is sértett, majd meg is követett, s aki őt csak később kezdte becsülni. Az említett képen a 18 éves költőtanonc a leghátsó sorban áll, Babits balján, szinte már takarásban, nyakát jobbra, szinte Babits vállára hajtva helyezkedik, láttatni akarja magát. Egy másik, ugyancsak csoportképen, József Attila első irodalmi mentorával, Juhász Gyulával látható együtt. A „valakivel közös” felsorolásban sajátos pikantéria érhető tetten, mikor egy képen fedezhető fel poétánk a papköltő Mécs Lászlóval, aki aligha tette ki az ablakba József Attila megsemmisítő kritikáját.

Bár József Attilának a csoportképeken elfoglalt helyei is igen tanulságosak és meggondolkodtatóak, mégis e kötetben a legbeszédesebbek József Attila-képek a portrék. Nemrégiben Valachi Anna Arctérkép-olvasás címmel írt egy tanulmányt a Parnasszus című folyóiratba, s abban meggyőzően bizonyította, hogy József Attila egészen másként nézett a rászegeződő fotómasina lencséjébe, ha önálló portré-, vagy igazolványkép készült róla. A portrékon, legyenek azok „csak” igazolványképek, a poéta valósággal megkomponálta a maga – többnyire komor – arckifejezését. Az utókorra – idézőjelesen mondom - „kacsintott”, merthogy a kacsintás egyáltalán nem fért bele ezen „műalkotásba”.

Azt írtam fentebb, hogy a „Kovácsida” kritikai kiadás – valóban az. Ebben a kötetben most minden megtalálható, amit az eddig ismert – és az időközben előkerült 7 „új” – felvételekről tudhatunk. Merthogy a szakirodalom tudása a negyedszázaddal korábbinak többszörösére nőtt. Itt jegyzem meg, hogy a fényképek háromnegyede a PIM fényképtárának birtokában van, a többi (néhány jelentős kivételtől eltekintve) a József Attila-gyűjteményével és más kéziratkincseivel mind ismertebbé váló gyűjtő, Kiss Ferenc antikváriusé. A „Kovácsida” szakszerű leírásának – mely akkurátusan számba veszi például a felvételek helyét, időpontját, a képeken szerepléket, a fénykép készítőjének nevét, a kép méretét, lelőhelyét leginformatívabb rubrikája kétségkívül a megjegyzés rovat. Ebben a sajtó alá rendező példás tömörséggel, elmélyült s naprakész tárgyszerűséggel foglalja össze a képtörténeteket. (Magam csupán egyetlen kritikai megjegyzést tennék: József Attila élettársa, Szántó Judit – aki meglehetős szabadossággal kezelte a tényeket, a hagyatékról már nem is beszélve – 1953-ban közzétett egy addig ismeretlen fényképet, melyről azt állította, hogy azt ő fotografálta. Ezt az állítást mással, mint Szántó Judit kijelentésével nem lehet alátámasztani, minden más ismert momentum viszont ellene szól. Ezért talán indokolt lenne zárójelben kitenni egy apró kérdőjelet a fotós neve mögé, ahogy az más kérdéses esetben is történt.

A „Kovácsida” egyrészt remekbeszabott szakkönyv, másrészt gyönyörködnivaló, kívül és belül gondos és belefeledkeztetően szép kiadvány is. A Fákó Árpád tipográfus megálmodta kötet nyomdai szempontból is remeklés: a barna és fekete színhű nyomatok a Brill Stúdió odafigyelő szeretetéről tanúskodnak. Nem árt ha tudjuk: ilyen jó minőségben, élességben nagyközönség még soha nem látta, láthatta ezeket a felvételeket. Ráadásul a kisfilmes képek érdekesebb és jelentősebb darabjait a közreadók olvasó-, nézőbarát méretre nagyították, így azok a „civil” szemeket is tüzetesebb szemrevételezésre, böngészésre csábítják.
Murányi Gábor