Történelmi böngészde

Közhelyszámba menő igazság, hogy nincs unalmasabb, mint a másnapi napilap, mint ahogy az is tény, hogy évtizedek múltán a másnapi unalmak sajátos patinát kapnak. Ezzel a gondolattal, persze még sokáig el lehetne játszani, én most, mint megrögzött sajtótörténész, inkább arról meditálnék, mennyiben történeti forrás az újság. Szerintem meghatározó, az egyik legfontosabb forrás. Még akkor is, ha rögvest megszorításokat is kell tennem. Mert ha például az a kérdés, hogy vajon kideríthető-e az igazság, a valóságos történet a sajtóból, akkor szinte egyértelmű, hogy csak tagadó lehet a válasz: nem, nem deríthető ki.
Amiben viszont „verhetetlen”: a kortársi történetírásnak a leghitelesebb tárháza, mert a szerzők írásai, a szenzációként tálalt hírek –függetlenül a szándékoktól – hiteles lenyomatok. Azért, hitelesek, mert nem visszatekintő megfontolással születnek, a publikálók még nem ismerik, nem ismerhetik a másnap, a következő hetekben történteket, így azok következményeit sem. Amit aznap írnak, közölnek (vagy nem írnak, hanem éppen elhallgatnak), az mindenképp hiteles – nem a valóság, hanem az aznapi szándék, az aznapi látásmód és a korhangulat szempontjából. Mindez, látszólagos kitérő csupán, fenti fejtegetésemnek eleven bizonyítéka, példatára az a kötet, amit Tischler János, az 1956-os Intézet munkatársa (évekig a varsói magyar kulturális intézet igazgatóhelyettese) állított össze, remek csapatot szervezve maga köré. Az 1956-os forradalom az egykorú nemzetközi sajtóban alcímű vaskos, 18 ívnyi szemle igazi forráskiadvány: 10 ország 27 napilapjának korabeli szövegei kerültek egy kötetbe – a nyugati országok közül az amerikai, angol, francia, NSZK-beli, svájci, átmenetként a jugoszláviai, s a keleti országok közül pedig a szovjet, lengyel, cseh és román orgánumok tudósításai, publicisztikai állásfoglalásai. Napról napra, lapról lapra.
Sok szempontból lehetne hosszasan méltatni ezt a grandiózus vállalkozást, elsősorban is a kézenfekvő ötlet módszeres megvalósítása szempontjából, s abból is, hogy a válogató jó érzékkel ezúttal nem a (hiábavaló) teljességre, hanem a jellemző megragadására törekedett, hogy jól válaszotta ki nemcsak az egyes országokat, de azok meghatározó orgánumait is (talán csak a lengyel sajtó van némiképp túlreprezentálva, ami egy „lengyelestől” azért megbocsátható), hogy a könyvnek van ellenpontozó ritmusa, hogy az óhatatlan ismétlődéseket a minimálisra sikerült csökkenteni, hogy a jegyzetapparátus ugyan szűkszavú, de pontos és eligazító.
Ennek a forrásmunkának, ahogy az évtizedekkel későbbi „másnapi” lapoknak, patinája van. Böngészésre, összehasonlítgatásra késztet. Vajon ugyanazt az eseményt, nyilatkozatot miként látták, értékelték például Keleten és Nyugaton. Magam, tulajdonképpen csak ízelítőnek, bemutatónak szánom az alábbi - a könyv kronológiai sorrendjét felrúgó – mustrát, amely szándékosan nem a legfontosabb, ha úgy tetszik a nagy történések szempontjából nélkülözhetetlen epizódokra irányítja a figyelmet, azokat ebben az ötvenedik évfordulós dömpingben úgyis csócsáljuk agyba-főbe. De azt gondolom, hogy nem csak engem, hanem a könyvbe belelapozókat is meglepi majd az, amit a Times 1956. október 22-i számából olvasható (most, fél évszázaddal később) az akkori helyszíni tudósító tollából. Harry Schwarz a még „csak” forradalmi hangulatú Budapestet a háziasszony szemével járta végig, elmondta, hogy hiánycikk a tej, a hús és a vaj, ezek megszerzéséhez korán kell kelni, viszont „sok lédús zöldségféle, élő szárnyas beszerezhető, csak a pénztárca szab határt”. Eddig stimmt – mondanám, s még az a megállapítás sem meglepő, hogy a keresetek jóval alacsonyabbak Magyarországon, mint Angliában, arra viszont alighanem más is felkapja majd a fejét, ha majd azt is olvassa, hogy „drágaság Magyarországon nagyobb, mint Angliában”.
Aztán a külföldi lapokban már megjelenik a forradalom (másutt: természetesen: ellenforradalom vagy lázadás a szocialista világrend ellen), s vele együtt- már megint az utókori okoskodás – egymást követik a tévedések és a legendáriumok is. Számos lap elmondja például, hogy 23-án este Gerő Ernő rádióbeszédet mondott, s hogy a kommunista párti vezér „fasiszta csőcseléknek” nevezte a tüntetőket, s hogy ez (is) olaj volt a tűzre. Az, persze, igaz, hogy olaj volt, „csupán” az alapsztorival van baj, merthogy Gerő legdurvább mondata: „elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni”. Ezenkívül, persze, „nacionalista jellegű tüntetésről” is beszélt, a tömeg azonban mást „akart” kihallani belőle. De Nagy Imrét is hasonlóan hallotta félre október 31-i írásának tanúbizonysága szerint Leszek Kolodziejczyk, a Zycie Warszawy riportere, aki egy budapesti hotelben, magyarok társaságában hallgatta végig az újdonsült miniszterelnök rádiószózatát, amelyben azt hangsúlyozta volna, hogy „Gerő már nem az elnökség tagja”. A hír önmagában igaz volt, azonban ezt Nagy Imre (persze, lehet, hogy ezzel is hibát követve el) nem hangsúlyozta… És több mint meglepő a revizionista kommunista Losonczy Gézáról (aki 1950-es évekbeli eszmélésének „köszönhette” Kádár-börtöni halálát) azt olvasni a Tribuna Ludu egykori hasábjain, hogy ő a szélsőséges kommunista baloldal képviselője.
A rémhírek kavalkádjából is külön csokor lenne összeállítható, mutatóba kettő: a francia Figaro egykoron úgy értesült, hogy „Rákosi Mátyás Mongóliában bujkál” (rejtély még az akkori francia zsurnaliszta logikával is, hogy miért kellett volna Moszkvából elmenekülnie), s ugyancsak a francia napilap röpítette fel azt, hogy Gerőt meggyilkolták. A lapok sajátos számháborúba is kezdtek, volt olyan orgánum, amelyik néhány száz áldozatról beszélve alulbecsülte, más lapok viszont legalább 10 ezer, de „az is könnyen lehet, hogy jóval több halott”-ról írtak. Ebben a túlzott becslésben nem igen volt különbség a keleti és a nyugati lapok között, az utóbbiak viszont külön jelzőversenyre keltek, ki tudja „a fasiszta csürhe öldököl az utcákon” kifejezést a legtöbb módon variálni, s úgy tűnik, hogy ebben a vetélkedőben előkelő helyezést ért el a sajátos helyzetű romániai magyar nyelvű sajtó. Mint ahogy ugyanebből a nézőpontból szomorú és tanulságos az is, hogy a szocialista országok – hangsúlyozottan irányított sajtója - miként fogadta, kommentálta a budapesti megmozdulást. Szomorú dokumentumként őrződtek meg a sárguló lapok oldalain azok az ellenforradalmározó állásfoglalások, amelyek aláírására, közreadására például Erdélyben „nyerték meg”, kényszerítették rá például Sütő Andrást, Méliusz Józsefet, Fábry Zoltánt, a német demokratikus köztársaságbeli Stephan Heymről már nem is beszélve, bár ő valószínűleg akkor már és még komolyan gondolta amit papírra vetett, hogy Budapest a „bankárok és nagyiparosok szabadságáért harcol”.
Murányi Gábor


Budapestről jelentjük… Az 1956-os forradalom az egykorú nemzetközi sajtóban. Válogatás. Szerkesztette Tischler János. 1956-os Intézet, 396 oldal, 5990 Ft.