Debrecenbe kéne menni…

…s mentünk is, mily sokszor, novemberben, a Debreceni Irodalmi Napok mindig érdekességet jelentő eseményeire, vitázni, színházi előadást nézni, koccintani. Most – vaskos kötetekkel – Debrecen „látogat el” íróasztalunkra, könyvespolcunkra. Az első három mű a Tóth Könyvkereskedés és Kiadói Kft. műhelyéből érkezett. Szép küllemükben, formai jegyeikben rokonulnak, noha mindhármat más tervezte. A
Debrecen lexikon
Murányi János tollából a város és a Hortobágy „múltját, kevésbé jelenét kívánta feldolgozni”. E nemes és hasznos célkitűzésnek általában dicséretesen tesz eleget azzal, ami benne van – s értékeit súlyosan rontja a kihagyott, kifelejtett címszavak sokaságával. A patinás intézmények, tisztségek, foglalkozások stb. történetének szinte valamennyi fontosabbjáról, a híres debreceni személyiségek sokaságának életrajzi adatairól, munkásságáról tájékozódhatunk. A tömör fogalmazásban gördülékeny, lokálpatrióta regényesség rejlik. Debreceni törzsménes és Református Főgimnázium, ház után való föld és a Hortobágyhoz kapcsolódó rengeteg információ, DEAC, DVSC és Hatvani István professzor: csupa szócikk-kincs. De mit keres itt például a Szabad Nép – debreceni utalás nélküli – mini adattára, ha egy sereg (főként irodalmi és színházi) nagyság kimaradt?! Jó találkozni mondjuk Mata János fametsző, költő, filozófus nevével, akinek „életében nem jelent meg egyetlen verse vagy novellája sem” – ám hányaknak megjelent, bőséggel, országos visszhanggal! S hány, innen kifeledett legendás rendezője, színésze volt a városnak! Azon is lehetne meditálni, arányban áll-e (példának okáért) az E betűnél az erdei kisvasút 43 sora (124 év krónikája) az erkölcsökkel (sok száz esztendő; debreceni erkölcsök: 30 sor), s akkor az R-nél a reformáció: 17 sor, s abból is csak 10 Debrecenről – „a kálvinista Róma” lexikonában!
Épp ezért Tóth Pál könyve, a
Debreceni utcanevek
dialogikus viszonyba is kerül az iméntivel (egyes adat- és megítélés-eltérésekkel pedig tudományos disputákra szolgáltat okot). Mivel már van utcája, itt van címszava Bán Imrének, Barta Jánosnak, s a két professzoron kívül másoknak is. Az 1287 utca, közterület mennyit mesél az idő mélyéből, a jelen kavargásából! A Boldogfalva, a Csapó, a Harsteinkert, a Hegyi Mihályné, a Számadó, a Wolaffka utca és társaik! S hogy a Vöröskatona utcából Abigél utca lett, a Debrecen szülötte Szabó Magda hősnőjére emlékeztetve! Felesleges viszont a köznévi eredetű utcaneveknél a részletező tárgyi magyarázat. A Majoránna utcánál hét sor a majoránna („emésztési zavarok kezelésére használják” stb.), három sor a debreceni utca („a gyermekvasút [Zsuzsi] fancsikai megállójától délre” stb.). Utcanévtár mellett kis fű-, fa-, viráglexikont is kapunk.
Bényei József
Debreceni komédiások
címmel, Arcélek a színház közelmúltjából alcímmel sorakoztatta fel művészportréit. Az érzékeny tollú, nagyszívű költő-újságíró, aki direktora is volt a teátrumnak, személyes emlékek, adattári kutatások, szóbeli információk alapján, s nem csekély mértékben a saját régi írásai felidézésével, friss szövegkörnyezetbe ágyazásával dolgozott. Így alkotta meg a magyar színháztörténet egésze számára nyereséget képző, a kultúra-centrum Debrecen befogadó mivoltát fényező – felejtő és kitaszító mogorvaságát ostorozó albumát. Fényképsor is személyesebbé varázsolja az eleve erősen személyes rajzolatokat, melyeket pontosságigény és szubjektivitás, szeretet és rezignáció egyszerre hat át (s még a lírikus önvallomása is feltör). Színművészek és rendezők, békétlenek és béketűrők, évtizedekig játszók és hamar aláhullók, arisztokratikus elzárkózók és a színészklub menthetetlen iszákosai… – Bényei a színpadi teljesítmény alapján mindegyiküknek az őt valóban megillető helyet keresi. Tériét, Mensárosét, Márkusét, Latinovitsét, s a kitartó debreceniekét: Bángyörgyiét, Novákét, Sárosdyét, Gerbárét, másokét. Könyvtári tájékozódásai lehettek volna alaposabbak, következetesebbek. Pagonyi Nándor például a Magyar Színházművészeti Lexikonban igenis szerepel, s ha az ottani adatok jók, nem menekülhetett megpihenni-meghalni „szülőfaluja csöndjébe”, hiszen budapesti volt. Nem árt az olvasó némi óvatossága a darabcímek, dátumok elfogadásában – de ilyen szép, gazdag, múltat mentő színészportrékönyv rég nem látott napvilágot!
„A debreceni Krúdy”
az Összegyűjtött művei sorozat 4. kötetében mutatta meg magát. (A gyűjteményről e hasábokon már szóltunk.) 1895: a Debreceni Reggeli Újság, a Debreceni Hírlap, a Debreceni Ellenőr, a Debrecen, a Debrecen-Nagyváradi Értesítő sokszor közölt tőle (a lapok többsége nem lelhető fel a Debrecen lexikonban. Krúdynak van utcája a városban). A 5. kötet (Regények és nagyobb elbeszélések 2.) budapesti orgánumoknak küldött szövegekkel gyönyörködtet ma is. A sajtó alá rendezést példásan végző Kelecsényi László két ismertebb (Hétszilvafás uraink; Az álmok hőse) és két ismeretlenebb (Száll az ének szájrul-szájra; Az aranybánya) művet tesz közzé. Nem a történetek átütőek, hanem a szöveghangulat, a Krúdy-nyelv ejt rabul (a Szindbádban talán nem ekként van?).
A négy műből az első bármely 150-220 kilométeres, Debrecenbe vezető vonatúton ringatózva-rázkódva elolvasható.
Tarján Tamás