Mégis azonról

Balassi Bálint-emlékév van: négyszázötven esztendeje született, négyszáztíz éve hunyt el a költő. Amikkor e sorokat írom, éppen akkor alakul meg az egész éves ünnepi programot koordináló (bizonyos eseményeken a lengyel, a cseh, a szlovák irodalmárokra társrendezőként számító) Balassi Emlékbizottság. Az alábbiakban azonban nem Balassiról lesz szó. Verseit újraolvasva – s egy kiadvány számára válogatva – „eloroztam” a költeményei élén gyakran látható Mégis azonról kifejezést. Ennek jelentése: az adott mű ölti tovább az előzőnek a témáját; ugyanarról szól, újra arról. Jómagam legutóbb „a színház körüli” könyvekről adtam hírt. Dráma és színház kerül a középpontba ezúttal is.
A Mundus Kiadó megkezdte Barta János irodalomtörténész életművének megjelentetését. Magánélet és remekmű címmel a Madách-tanulmányok képezik az első kötetet. Barta legfontosabb kutatási tárgya volt a Madách-oeuvre és Az ember tragédiája. 1931-ben Az ismeretlen Madách, 1942-ben Madách Imre, 1978-ban Madách, 1983-ban – a Tragédia bemutatásának centenáriumán Az ember tragédiája értelmezéséhez címmel írt könyvet, illetve nagyobb tanulmányt. Több mint ötven év a géniusz vonzásában! (S a fentieken kívül: emlékezetes egyetemi szemeszterek, előadások, ezernyi ráutalás, párhuzam.) A szerző Madách-képének jellegét és változásait illetően egykori diákja, Beke Albert segít nagyvonalú tanulmánnyal eligazodni (melyet ugyan olyan korkritikai elánnal vetett papírra, hogy Szabad Nép helyett Népszabadságot írt, amikor Lukács Györgynek a Tragédia sorstörténetében játszott negatív szerepére tér ki). Nem kétséges, hogy Barta gondolatsorai – például az Ádámról, Éváról és Luciferről adott alakrajz – a szakirodalom legjavához tartoznak, s bár ez a kiadvány nem igazíthat el a közelmúlt legfrissebb kutatási eredményeiben és modernebb Madách-közelítéseiben, nélkülözhetetlen műként forr bele a Madách-filológiába.
Hatalmas ugrás időben és térben: következzék Berkovits György Abreál című drámagyűjteménye (Ister). A Páskándi Géza által copyrightolt abszurdoid kifejezés óta nem keletkezett a magyar irodalomban ilyen találó drámaforma- és drámabeszéd-jelölő (terminus technicusnak is alkalmas) szó, mint az abreál. Nem magyar anyanyelvű olvasó számára is azonnal megérteti magát: az abszurd és a reális (realista) néhány szótagjának összeillesztésével állt elő az összetett esztétikai minőséget takaró műszó. Nem egyszerűen „abszurd utáni”, „részben realisztikus” stb. tartalmakkal bír az önálló életre kelő dráma- és kötetcím: valóban a szinte szétszálazhatatlan kevertség a fontos, az új kategória új jelentésmezője.
A szóba fogott „teória” persze mit sem érne a színművek tanúsága, bizonyító ereje nélkül. Az író általában korábbi epikai konstrukcióira visszautalva, ám azoktól mégis szabadon, függetlenül hozott létre lirizált és ironikus fragmentumokban bővelkedő, eredeti látásmódú darabokat és jelenetsorokat. Magam A gödörásó lány című költői parabolát modern táncszínpadon (szövegétől részint megfosztva) képzelem el, a Gabes és Gy. Bence különös dialógushelyzetét tévéjáték után kiáltónak látom, s a Halálkísértőt és az Életveszteseket is elsősorban a filmesek figyelmébe ajánlanám. Mindegyikben érzékeny, pontos írói terv nyomán bomlik ki a 20.századi lét irrealitása (és helyenként a nevetségessége), hol heroikus, hol kisszerű, ám valamiképp mindig tévesztett lét- és célképzeteket felvonultatva és ütköztetve. Markáns súlypontozás, ismétlő ritmusú építkezés, repetitív zeneiség, a főszövegbe beolvadó instrukciók jellemzik a példázatosságukat olykor túlzottan előre is toló, felnagyító darabokat.
Noha a kötet a maga egészével mondja el „abreálságát”, kiemelkedő, legteljesebb alkotása épp az Abreál. A 100 éves Lívia, lánya, a 80 éves Mária, unokája, a 60 éves Flórián, dédunokája, a 35 éves Bálint, valamint ükunokája, a 10 éves Karcsi – az emlékezet révén megidézett, s a háttér képcsarnokában „láttatott” szereplőkkel együtt kiadják azt a világegészet, melyet szópárbajaik, egymás szavaihoz fűzött gonosz, gunyoros kommentárjaik visszavesznek, lerombolnak, hiányként jelenítenek meg. A legnagyobb formátum az öregasszony, a legkevésbé fertőzött lény a gyermek. E nagy életkori fesztávon belül, a mater familias száz – fekete… – születésnapi tortagyertyájának fényében haláltánc játszódik: valamennyi figura „kivégezheti” – virtuálisan – az összes többit (s voltaképp meg is teszi). Jó lenne, ha a kötet darabjaira, s főleg erre a legjelentősebbre, legkészebbre színházaink is ügyet vetnének.
Kornis Mihály Színházi dolgok címen ábécérendben helyezte el azokat a – röviden, szellemesen értelmezett – címszavakat, amelyekre vagy a teátrum utcai frontja felől, vagy a mindig eldugottabb színészbejáró irányából lehet rálátni (Tericum). Van ebben egy csipetnyi ismeretterjesztő jelleg (miként épül fel az összpróbáig általában hat hét alatt jutó próbafolyamat), röpke portré (a „gonosz Horváth”-ról), egyéni írói véleményezés (Hofi Géza: „A spicces csecsemő, a csőcseléknek félreértett Buddha…”), odaszúrás (rendezőnek, főrendezőnek; a kritikának), kölcsönzött bölcsesség (egy-egy gondolat, aforizma a fejezetek elején), van név- és darabcím-elírás, és érződik hiány (nagyon ideillene egy „szereposztó dívány” vagy „túli” szócikk. Előbbi hajdanában-danában a direktorok és a színésznők kapcsolatát tette meghittebbé, utóbbi a kötelező előadásszámon túli, tehát plusz gázsit hozó fellépéseket nevezi meg) – egészében viszont egy dráma- és prózaíróként, gondolkodó közszereplőként (és, sajnos ritkán, irodalmi művek remek felolvasójaként) nagyra becsülhető vérbeli színházi ember vallomása e mű. Pátosz, szkepszis együtt jár a könyv lapjain: Kornis vonzódik a monumentálishoz, ugyanakkor – minden mással együtt – szívesen vonja kétségbe. A humor, a bon mot, a poén, a „végszó”, a játék járja át valamennyi „fejezetét”, a Déryné(s), széppataki próza szócikkétől egészen az ilyen felütésekig (nadrág címszó): „A színész nadrágjának zseniálisnak kell lennie. Játszik. Ha jó színész, akkor kilyukaszthatatlan, elszakíthatatlan, örök a búgja, és nem kopik”. Tapasztalom: az éveken át gyöngyöző újságközléseknek köszönhetően máris sokan szeretik, immár a kötetből is szívesen idézik Kornis valós „miniesszéit” – s remélik: az író csak egy keveset hűsöl e könyv árnyékában: mielőbb jelentkezik új színművel, a Napkönyv folytatásával vagy más, új munkával is.
A színháztudomány legigényesebb hazai bázisainak egyike a Theatron című periodika. Bécsy Tamás, Imre Zoltán, Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád és Kiss Gabriella szerkeszti Veszprémben. Ezúton is köszönettel nyugtázott kollegiális úton legutóbb a 2003 tavaszára datált – Drámám elmarad tematikájú – lapszám jutott el hozzám. Gazdag anyagát részint az MTA Színháztudományi Bizottságának és a Veszprémi Egyetem Színháztudományi Tanszékének 7. (Diskurzusok a drámáról című), 2001-es konferenciája biztosítja, egykor elhangzott előadásaival. Egy tudományos minősítési eljárás kapcsán a magát most Imre Oo Zoltánként jelölő fiatal tudós Színházi reform és koncepció. Kísérlet a Thália Társaság (1904-1908) működésének (újra)értelmezésére című, remek – a történeti tárgyat modern elvi közelítéssel keretező – tanulmányát olvastam el először, majd – mivel Heiner Müller Medeamaterial című műve pár hete látható Budapesten, a Merlin után most már a Millenárison – Czékmány Annától A Hamlet-gép anatómiája című szöveget lapoztam fel (Robert Wilson Hamletgép című előadásának dekonstrukciós elemzése – az alaptextus ebben az esetben is Müllertől való). Csokonai és Örkény, Colette és Stoppard, Salzburgi Festspiele és Berliner Thatertreffen, epikus színház és a néző (hely(zet) tág játékterén folyik az eszmecsere és a bemutatás. Elméleti érdeklődésűeknek szinte mindegyik írás csemege. Akiket a gyakorlat hívogat inkább – a színház vagy az oktatás gyakorlata –, kezdjék a historikus, poétikai és definíciós szövegeknél (lehetőleg egyenest Jákfalvi Magdolna Drámázásánál: A drámapoétika definíciós törekvéseiről).
Ha belefáradnak: vissza Kornishoz!