Olvassunk drámát

Az ünnepi könyvhét nem kellően méltányolt eseménye – holott ujjongani kellett volna –, hogy (hivatalos listára is véve, a jelentőséget így is hangsúlyozva) napvilágot látott Arisztophanész vígjátékainak és Moliere összes drámájának gyűjteménye. Az Osiris Klasszikusok sorozata (sorozatszerkesztői: Domokos Mátyás) az eddig gyakorlatilag egyeduralkodó líra területéről a dráma terepére is kiterjeszkedett. A könyvfolyam a közelmúltban egyébként is megújult, friss köntöst öltött. Eddig is vonzó és praktikus volt, most szép és tekintélyes lett (ha a szemem nem csal, könyvtervező neve nem szerepelt és nem szerepel a köteteken).
Elsősorban a sűrű Moliere- és a sokkal ritkább Arisztophanész-bemutatókra készülő színházi szakemberek tapasztalhatták, ám a komolyabb érdeklődésű diákok, az igényesebb olvasók is tudhatták: a kötelező olvasmányok körébe tartozó darabok kiadásain kívül nagyon nehéz hozzáférni a két remekíró “eldugottabb” alkotásaihoz. Sem egyiküktől, sem másikuktól majdhogynem fél évszázada nem jelent meg hiánytalan korpusz! Természetes tehát, hogy az Arisztophanész vígjátékai szerkesztését és jegyzetelését végző Bolonyai Gábornak és a Moliere összes drámái I-II. szerkesztését vállaló, a jegyzetelést Süpek Ottó egykori munkája alapján folytató Lackfi Jánosnak bőségesen akadt szerkesztésbeli dilemája és filológiai tennivalója. Két, tulajdonképp rokon monumentalitású (vígjátéki) életművel találták magukat szemben, ám a kettő egészen más szemléleti és szövegállapottal, textusként más-más jelenbeli életet élve illeszkedik a hazai fordításhagyományba. Nem választottak, valószínűleg nem is választhattak azonos megoldást a közrebocsátásban. Már az önmagában beszédes, hogy Bolonyai szerkesztői előszóval indítja a 864 oldalt, a jegyzeteket lapaljon futtatja, utószóként Kövendi Dénes 1968-as, mindmáig helytálló tanulmányát nyújtja, végül Névmutatóval segíti az olvasó eligazodását. Lackfi viszont úgy látja jónak, ha az érdeklődő mindjárt rálapozhat a kevéssé ismert A pipogya férj című bohózat dialógusaira, aztán a kötet végén jegyzeteket kap tizenhat (különböző terjedelmű és fajsúlyú) műhöz, majd ugyanez ismétlődik a tizenhét darabot tartalmazó második kötetben (ez összesen vagy 1900 oldal), s csak a legeslegvégén, a szerkesztői utószóból derül ki a szövegek (pontosabban a magyarítások) kiválasztásának elve, magyarázata.
Könnyen belátható, hogy a két nagy mű gondozója miért került eltérő szakmai helyzetbe. Arisztophanész valamennyi vígjátékát Arany János klasszikussá kanonizálódott fordításában kapjuk. Nem kizárt, hogy az Osiris új kiadása jóval többet értekezhetne ennek a heroikus, nagyszerű – és sokszorosan problematikus átültetésnek a mai tudományos megítéléséről, továbbá például a Devecseri Gábor és Révay József készítette fordítások becséről, publikálási (és színházi, játszási) esélyeiről. Arany Shakespeare-fordításai közül a Szentivánéji álom szöveg-egyeduralma a legutóbbi két évtizedben (a teátrumokban, de néha az iskolákban is) megszűnt, számos figyelemreméltó új tolmácsolás keletkezett. A Hamlet magyar textusa olyannyira magyar remekké lett, hogy ennek “szentségét” nehezebben kezdte ki az idő és a virtus – nem is kikezdésről, hanem új nekirugaszkodásról van szó –, de e sorokat is elérte az átigazítás is, az újrafordítás is. Nem lógna ki Arany Shakespeare-fordításai sorából a János király sem, ha egy kicsit gyakrabban tűznék műsorra.
Mindent egybevetve: az Arisztophanész-kötettel lényegében egy Arany-kötet jelent meg. Alapmű és fordítása (a tradíció és az érték folytán): egy. Tehát Bolonyai számára nem az merült fel kérdésként, hogy válogasson-e a magyarítások között, Arany nyilván még így is megmaradó túlsúlyával egy “vegyes” szövegszövetet hozva létre, vagy – ebben lenne a távlat – mai műfordítókat kérjen fel új fordítások megalkotására. Neki Arany Arisztophanészét kellett korszerű állapotba hoznia, a szövegkiadás összes írott és íratlan (akadémiai) szabályát betartva és gyümölcsöztetve. Ráadásul olyan opuszok esetében, amelyeknek a kinyomtatásától maga Arany kívánt elzárkózni, önmagával elégedetlenkedve. Bolonyai Gábor mesterien – tipográfiailag és logikailag is mintaszerűen – elvégzett munkája ezért a jegyzetelés jegyzetelésével él: Arany eredeti jegyzeteit színezi a fordításvariáció, a magyarázat stb. eszközeivel (a komédiák sorrendjének, a sorok számozásának, a dramaturgiai beosztásnak a szigorúan tudományos kérdéseiről és fegyvertényéről most nem szólunk).
Csakhogy: az alapkérdést mindez nem oldhatja fel. A “szemérmes”, bölcs, olvasóit és korát jól ismerő Arany ugyanis az “őskomédia” és az antik élet a szövegben megnyilvánuló “rút oldalait” a magyar népnyelv vaskosságára építő, mégis stilizált-lefedett módon finomította, vagyis az új jegyzetek a fordítás szövegén kívül mintegy rekonstruálni kénytelenek Arisztophanész szellemének és stílusának esztétikus drasztikumát, drasztikus esztétikumát. Perspektivikusan valószínűleg csakis az Arisztophanész-oeuvre teljes újrafordítása lehet megoldás – versengő párhuzamként Arany örökbecsűt magyar Arisztophanészával.
Lackfi a harminchárom Moliere-darab megjelentetéséhez tizennégy fordító magyar változatait használta. Devecseri Gábor, Illés Endre, Illyés Gyula, Kálnoky László, Karinthy Ferenc, Kormos István, Lackfi János, Nemes Nagy Ágnes, Pődör László, Réz Ádám, Rónay György, Szabó Lőrinc, Vas István, Weöres Sándor: mondhatni, csupa nagy név, noha Moliere-t illetően nem egészen azonos autentikussággal. Lackfi is előzményekre építve, egyben szuverén felkészültséggel, tennivalóját következetesen átgondolva állította össze, látta el apparátussal gyűjtményét. Sajátságos módon a sok fordító sok közelítésmódja ellenére a magyar Moliere-nek is akadnak olyan nyelvi állandói, mint Arany fordításbeszédének. Bizonyos nyelvi rétegek bizonyos színeinek átadása – a szerkesztő szerint is – olyan textusbeli siklatásokkal történik, amelyek már-már hamis képet adnak az eredeti (szociális) koloritjáról.
Feltűnhet, hogy a nemrégiben több Moliere-darabot is színházi felkérésre újrafordító, fordításait kötetben is közlő Petri György nem jutott a “csapatba”. Szövegeit Lackfi “adaptációknak”, a tartalmi hűség ellenére is túlzottan elrugaszkodó formájú (és talán túl drasztikus?) “kísérleteknek” ítéli. Kis túlzással: ami Aranynak mára erénye lett (részletek kihagyása, “elszámozás”, erőteljes fordítói beavatkozás stb.), az Petrinek még terhe. Úgy vélem, ekkora tömegű kettős kötet legalább azt elbírta volna, hogy a jegyzetekben egy-egy kis jelenet Petri-féle variációja is felbukkanjon. György Duda Gyuri című, híres, Hont Ferenc és Major Tamás készítette magyarításából, máskor a jegyzetek említette “ős-“ és egyéb fordításokból is jöhetett volna egy csipetnyi. Ám így is evoé! A jelentékeny elődkiadásoktól inspirált, mostantól viszont alapkiadásoknak számító drámagyűjteményeknek.
A Pécsi Országos Színházi Találkozó, a POSZT kapcsán a Jelenkor című folyóriat ismét a dráma és a színház szolgálatába állította idei 7. Számát. Minden indoklás nélkül e helyütt Kőrösi Zoltán és Forgách András szövegeire hívom fel a figyelmet. A Színház című folyóirat júliusi számában Csaba Bem, a debreceni gács című műve, “magyarított szomorújáték Shakespeare Vilmos Othellója nyomán”. A saját parodisztikus kritikai és nyelvi közegében kissé “túlfürdő” mű személyeiről sokat elmondanak a nevek: Sokuth Alajos, Csészényi Esteván, Tasziló Mihály, Pető Pál, Torda Rigó, Csészényi Etelka, Szendei Júnia, fáklyások, katonák, mások… Bem a végén így ágál, “nőtől s örömtől özvegyen”: “Unom már e nemzetet, ki magát marni nem szűnik soha! Aleppóban ajánlottak egy basai állást… Törökké leszek, és az állást elfogadom…” Jópofa darab ez, a Kossuth-bicentenárium és A Hídember évében. Csak legyen, aki előadja. Ha más nem, akkor (a főbb szerepekben) Győrei és Schlachtovszky, akiknek még a mostaninál is ifjabb korukban volt erejük, idejük, diákszínjátszó vénájuk és groteszt színházi látomásuk a saját specifikus kanavászaik megjelenítésére.