Bartis Attila író, fotográfus legújabb könyvét naplójegyzetekből, rövid írásokból állította össze, amelyben a fotográfiához való viszonyát fejtegeti. Az eltűnt idő nyoma címmel megjelent könyv szövegei 1989-2019 között születtek.

– A vége című regénye megjelenése után, 2015-ben a Könyvhétbe készítettünk legutóbb interjút, ami így fejeződik be: „Mi van A vége után? Fotográfia.” Így is történt. Tavaly publikálta A szigeteken című fotóalbumot, és most a fotográfiáról szóló „száz fecnit”. Az előszóból kiderül, hogy felkérésre készült a könyv. Sok magánjellegű jegyzet, töredék kapott benne helyet, olyanok, amiket eredetileg nem olvasóközönségnek szánt. Hogyan állt össze a kötet?

– Nem sokkal A vége megjelenése után Szarka Klára és Wirth Imre felkértek, hogy írjak esszét egy fotográfiai kiállítás katalógusába. Kezdetben vonakodtam, túl közel volt még a regény, úgy éreztem, nem tudnék sok újat írni. Hiszen A vége igen nagy mértékben a fotográfiáról szól. Végül eszembe jutott, hogy belenézzek a naplóimba. Soha nem használtam őket semmire, nem is állt szándékomban, az írásról szinte soha nem írtam bennük, de a fényképezésről, különösen válságok idején írtam ezt-azt. Ekkor kerültek elő az első bekezdések, fecnik. Aztán a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián kellett székfoglalót tartani, úgy döntöttem, ott is a fotográfiáról fogok beszélni. És ekkor már összegyűlt annyi fecni, hogy úgy nézett ki, könyv lesz belőle. De ez nem befejezett, hanem félbehagyott munka. Amennyire töredékekből áll, pont annyira töredék maga a könyv is. Hiszen nyilvánvaló, hogy amíg fényképez az ember, addig gondolkodik róla, mi is az, amit csinál, így nyilván majd újabb fecnik születnek.

– Nagyon tetszett a könyv, megérintett. Volt, hogy úgy éreztem, mindenkinek el kellene olvasnia, aki a fotóval kicsit is kapcsolatba kerül – és ki nem, amikor a képek elárasztják a mindennapjainkat? Aztán arra gondoltam, nem mindig fogékony, nem eléggé „fényérzékeny” az ember… Mi a véleménye erről?

– Istennek hála nagyon sok könyv van, amit szeretnénk elolvastatni minden érintettel. De szerencsére ez lehetetlen. Természetesen örülök, ha sokan elolvassák, és még jobban örülök, ha olyanok is olvassák, akiknek meghatározza az életét a fényképezés. A leginkább pedig annak örülök, ha valakit közelebb visz legalább a kérdezéshez. Mert, hogy egyértelmű és kétségbevonhatatlan válaszokhoz senkit nem visz közelebb, az biztos. Ilyenek a fotográfia esetében valószínűleg nincsenek. Részben pont erről szól ez a könyv. A fotográfia egészére adott válaszaink pont olyan töredékesek, mint a létkérdésekre adott válaszaink.

– Azt írja, hogy a fényképezést, mint foglalatosságot szereti jobban az írásnál. Miért?

– Mert közelebb visz a napi valósághoz. Az írásnál kevés magányosabb tevékenység létezik. Ott belül történik minden, és ahhoz, hogy ez a történés be tudjon következni, nincs más választásunk, mint kizavarni mindenkit a szobából. A fotográfia, legalábbis esetemben, valamiféle belekapaszkodás a napi valóságba, az életbe. Igen, lehet, hogy én is kívülálló vagyok, mint minden fotográfus, de legalább jelen vagyok. Az írás, mint munka, bezár. A fényképezőgép kivisz az életbe. Olyan helyekre és helyzetekbe visz, amelyek fényképezőgép nélkül valószínűleg nem válnának részeivé az életemnek.

– A Margófeszten, a könyvbemutatón Juhász Anna feltett két kérdést, amikre nem nagyon szeret válaszolni, de mindenkit érdekel. Az egyik az, hogy hogyan fér meg a fotográfus és az író egy személyben? A másik: miért van Jáván? Fel szeretném idézni, amit szintén Juhász Annának a Hallo, HISZ riportban (A Hadik Irodalmi Szalon video sorozata) mondott arról, hogyan beszélget a kelet-ázsiai barátaival. Azt mondta, hogy „ha valami nagyon fontos dolgot akarsz elmondani valakinek, akkor az elképesztően gyönyörű, hosszú, cirkalmas magyar gondolataid megtanulod összerántani egy tőmondatba úgy, hogy valahogy mégis átmenjen az, amit valóban gondolsz.” Szóval, én is szeretném, ha válaszolna most – akár röviden, akár hosszabban – erre a két kérdésre.

– Anna két olyan kérdést tett fel nekem, és most ön is, amelyet én is feltettem magamnak éveken, vagy épp évtizedeken keresztül. Az elsőre a rövid válaszom: Nem tudom. Mert nincs rá válasz. A hosszú válaszom maga e könyv. Hisz részben erről szól, miként fér meg együtt a kettő. Mintha ez egy megoldandó és megoldható probléma lenne. Évtizedekbe telt, amíg hangosan ki mertem mondani, hogy ez nem egy megoldandó probléma. Megfér és kész. A Jávára vonatkozó kérdés, és így a válasz is nagyon hasonló. Azért vagyok ott, mert ott jó nekem. Nem jobb, mint Pesten vagy bárhol, hanem egyszerűen csak jó. Napról napra. Esztendők óta. Az összes nehézségével, néha kínjával együtt. Nem szűkölködöm valódi, tényleg megoldandó problémákban. Ahol szükségem van minden tudásomra, önismeretemre, energiámra, időmre ahhoz, hogy legalább a közelébe jussak valamiféle válasznak, megoldásnak. Az, hogy egészen jól megfér az életemben az irodalom a fotográfiával, valamint, hogy Jáván jó léteznem, nem egy probléma. Így Isten bocsássa meg, de nem kívánok ezzel többet foglalkozni csak azért, mert ezt követeli az analitikus gondolkodás kényszere.

– A könyv címe – Az eltűnt idő nyoma – rendkívül találó. Mi köze van Proust regényéhez? Hogyan jutott eszébe, hogy ez legyen a címe a kötetnek?

– Ha tudnám, hogyan jut eszünkbe bármi is, akkor azt már megírtam volna, és úgy állnának sorba érte, mint háború idején kenyérért. Nyilván van köze a címnek Prousthoz, különösen magyarul. (Fordítás esetén ez a játék rögtön elvész, de legalábbis sokkal áttételesebb lesz.) Az eltűnt idő nyomában az egyik legnagyobb irodalmi kísérlet a személyes lét egészének a megragadására. A fotográfiától öntudatlanul is valami hasonlót várunk. Hiába tudjuk, hogy ez lehetetlen, azt várjuk a fényképtől, pontosabban a fényképek összességétől, hogy mindenestül megmutassák és megőrizzék a világot, az életünket, minket.

– „Mihelyt azt a technika lehetővé teszi, a világ összes emberét és asztalát le fogják fényképezni.” – írja az egyik fecniben, és ez ma már majdnem így is van… Mit gondol, hová vezet mindez?

– A fogalmi gondolkodás, és így az ember megváltozásához. Azt, hogy mivé változik, senki nem fogja előre megjósolni, vagy, ha igen, az annyit is ér, mint általában a jóslatok. De az nyilvánvaló, hogy ha egy sokezer éve alapvetően verbalitásra épülő kultúrában egyszer csak ilyen gyorsan és ilyen erővel jelenik meg a képi kommunikáció, ráadásul olyan képek által, amelyeket minden belátásunk és igyekezetünk ellenére a valóság rögzített, hű tükörképének tekintünk, ott a kommunikációs sémákkal együtt a gondolkodási sémák is megroppannak, de úgy, hogy kő kövön nem marad.

Szepesi Dóra
Fotó Szabó J. Judit

Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma
Magvető Kiadó, 112 oldal, 2699 Ft