A halhatatlan bolond – Tyll. Daniel Kehlmann regénye
Laik Eszter - 2019.07.23.
„Különös és igazságtalan, mondta Gauss, a létezés siralmas esetlegességének ékes példája, hogy tetszik, nem tetszik, egy bizonyos korban születünk, és annak foglyai vagyunk. Ez méltánytalan előnyt szerez az embernek a múlttal szemben, és bohócot csinál belőle a jövő szemében.” E mesterien pontos mondat Daniel Kehlmann eddig legismertebb regényéből, A világ fölméréséből származik, és ha csak ezt az egy mondatot olvasná el tőle az ember, ebből is kiérezhetné, milyen mélyen és szórakoztatóan filozofikus Kehlmann írásművészete, és milyen kifinomult magabiztossággal bánik a nyelvvel. Az idézett mondat más okból is mottószerű lehetne az író életművében, aki mindig a létezés esetlegességéhez tér vissza, legyen szó akár fent említett regényéről, melyben két zseniális és kissé bogaras 19. századi tudós, Alexander von Humboldt és Carl Friedrich Gauss találkozását beszéli el; vagy a Hírnév természetét bemutató elbeszélésfüzéréről, melyben az abszurd humor csillogó eszköztárával mutatja be, hogy néha egészen más lakik az ember bőrében, mint akinek környezete látja; vagy egy modern Karamazov-családtörténetről (az F című regényben), ahol három fiú sorsán át követhetjük a hazugságok moira-fonalainak tekergőzését.
Kehlmann egyaránt szívesen kalandozik a múltban és a jelenben, és szinte minden művében előkerül a „nagy ember”, az ismertség problematikája – hősei gyakran híres festők, tudósok, mágusok vagy matematikusok, akik valamiképp szembe kerülnek korukkal és közvetlen környezetükkel. De a reáliák és a varázslat kettőssége is felbukkan Kehlmann művei többségében (lásd A Beerholm-illúzió), a ráció és a mágia talán nem is kibékíthetetlen viszonya. Stílusát tekintve olykor sziporkázóan kacagtató (Én és Kaminski), olykor pedig thrillerbe hajlóan hátborzongató (El kellett volna menned), de leginkább vegyíti e két hangulatot, és ebből születik meg a rá jellemző fanyar, kicsit groteszk-szürreállis, mégis a rögvalóságba kapaszkodó történetmesélés. Kehlmann kiváló ábrázolóművész, regényeiben voltaképpen festő és filmrendező egyszerre – nem véletlenül készült két művéből is film, a regényekkel azonos címen (A világ felméréséből és az Én és Kaminskiből).
Szinte valamennyi visszatérő kehlmanni motívum és toposz felbukkan legújabb opuszában, melyet igazi ovációval fogadott a nemzetközi kritika. A Tyllt az író eddig legjobb műveként, a történelmi regény megújításaként dicsérik. Ezt immár a magyar olvasók is megítélhetik – Fodor Zsuzsa szokásosan kitűnő fordításában élvezve a sziporkázó szöveget. S hogy kicsoda a formabontóan újszerű történelmi mű hőse, Tyll Eulenspiegel? (A regényben az Ulenspiegel formát használja az író.) Németországban a legkisebb gyerek is jól ismeri, afféle valós alakból gyúrt népi hős, mint nálunk Toldi Miklós, csak épp tréfás figura. A 14. század legelején született, csínytevéseit, melyekkel fityiszt mutatott a társadalomnak, számos irodalmi műben feldolgozták (magyarul is olvashatók). Kehlmann azonban jó háromszáz évvel későbbre, a harmincéves háború idejére helyezi át a regény cselekményét, amikor is Tyll vásári mutatványosként vág neki a világnak, hogy feltáruljon az olvasó előtt a korabeli Európa bizarr, olykor borzongató történelmi tablója. Tyll udvari bolondnak is beáll V. Frigyeshez, és az író mesterien fogalmazza újra az archetipikus figurát, aki büntetlenül mondhatja ki a hatalommal szemben az igazságot.
A Standard című német lap szerint egyébként nem véletlen, hogy Kehlmann épp most jelentkezik egy elpusztított Európát ábrázoló regénnyel – innentől mindenki továbbgondolhatja a Tyll jelentőségét. Egy interjúban az író is úgy fogalmazott, sok hasonlóságot talált az akkori kor és a jelen között. És ne feledkezzünk meg a Luther-évről sem: bár nem esik szó a műben Lutherről, „szelleme belengi” azt, hiszen mégiscsak egy poszt-lutheri vallásháború időszaka kel életre a lapokon, amely átformálta Európa arculatát.
Kehlmann szívesen eljátszik a Tyllben a történelmileg hiteles és a fiktív összemosásával – néha kifejezetten meseivé varázsolja az elbeszélést –, ahogy a kronológiát sem tiszteli; akárcsak hőse, ő is fittyet hány az előírásokra, és igazi posztmodern karnevált rendez a lapokon. Amitől igazán élvezetes olvasmánnyá válik a Tyll, az a „színes-szagos”, szélesvásznú tabló, mely által az író életre kelti a kort. Egy művelődéstörténeti lexikon rejtezik a regényben, annyi korabeli szokást, babonát, hétköz- és ünnepnapi tevékenységet mutat be, nem beszélve a 17. századi kommunikációs, öltözködési, közlekedési, evési, udvarlási és minden egyéb szokásokról. (Szinte biztos, hogy a Tyllből is előbb-utóbb film készül majd, képekké varázsolva a szavakat.) Egy vészterhes, gyilkos korszak tárul fel előttünk csupa ellentmondással: visszataszító és kegyetlen, másfelől mélyen emberi, és a nagyság bölcsője. Tyll alakja az örök kívülálló, a halhatatlan krónikás, aki – ahogy az emberiség és a történelme – nem enyészhet el. Amiképp a történetben a császár megfogalmazza, miután grófi követet küld a bolondért, aki egy lerombolt kolostorban lel menedéket: „Annyi hanyatlást kellett végignézni, annyi rombolást kellett eltűrni, felbecsülhetetlen értékek mentek veszendőbe, de hogy egy olyan valaki, mint ez a Tyll Ulenspiegel – akár protestáns, akár katolikus, mert hogy micsoda, úgy tűnik, senki sem tudja –, egyszerűen elpusztuljon, arról szó sem lehet.”
Laik Eszter
Fotó: Heike Huslage-Koch – Wikipédia
Daniel Kehlmann:Tyll
Magvető Kiadó, 420 oldal, 4999 Ft
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
A vérzés hiánya – Annie Ernaux: Lánytörténet
Tűzön-vízen át – Mark Haddon: A Delfin
„A legaljasabb és a legnemesebb dolgokra egyaránt képesek vagyunk” – Bene Zoltán
A határozottan szív alakú szirom – Interjú Géczi Jánossal
Különleges emlék egy csodálatos nagymamáról – Beszélgetés Finy Petrával