Három kötettel köszönti az Ünnepi Könyvhetet Spiró György. Újabb esszéfüzérrel, valamint egy régi regénnyel jelentkezik, és folytatódik drámai műveinek sorozata is.

Milyen érzéssel olvasta újra a most megjelenő kiadás levonatában első regényét, a Kerengőt?

- Különös élmény volt látni, hogy ennek a regénynek az alapján ember nem tudta volna megjósolni, mi lesz a jövőben a szerzővel, fog-e még egyáltalán írni, és ha igen, akkor miféléket. Elég rejtelmes pasas volt az a huszonhét éves fiatalember.

Milyen jövőt remélt ennek a „pasasnak", miközben 1973-ban a Kerengőn dolgozott?

- Abban bíztam, hogy a regény megjelenése elindít a pályán. Akkor már volt két elég jó drámám, de az idő tájt prózai mű kellett ahhoz, hogy egy fiatal írót komolyan vegyenek. És tényleg: a Kerengő után szerzőként is elfogadtak a színházak. Azt a két első drámát azonban máig nem mutatták be, bár megjelentek, és az egyikből hangjáték született. A legközelebb 1980-ban voltam ahhoz, hogy színpadra kerüljenek ezek a művek, két vidéki színház szerepeltette őket a műsortervében. De abban az évben máig rejtélyes okból majdnem az összes magyar írót betiltották a színpadokon, még Tandori Dezsőt is, aki soha nem politizált, és nem is a dráma volt az igazi műfaja. Szóltam akkor egy sor velem egykorú írónak, hogy tiltakoznunk kéne. Legyintettek: „á, úgysem lehet". Így egymagam kértem levélben az illetékes színházi osztályvezetőt, akit ismertem, mert megfordult ilyen-olyan eseményeken, hogy magyarázza már meg, miért vagyunk betiltva. Ősszel kaptam meg a válaszát, hogy semmi gond velünk, de addigra a színházak már új műsortervet készítettek. Szőnyei Tamás állambiztonsági iratokat a nyilvánosság elé táró munkájában találkoztam újból az illetékes elvtárs nevével mint buzgón jelentő ügynökével.

Miért Magtár lett a címe az új esszékötetnek?

- A címadónak szánt esszé kimaradt a könyvből. Először 1990-ben írtam meg, a hangütése kicsit Hamvas Bélára emlékeztetett, tehát eltért a többitől. Aztán javítgattam, addig-addig, míg kiderült, hogy nem lesz elég jó. De a címe az egész kötetre vonatkoztatva megmaradt. Ez többek szerint egy kicsit mezőgazdasági jellegű, de valójában találó, mert többségében olyan nagy művekről írok ezekben az esszékben, amelyeket újra meg újra le lehet aratni.

Magamnak azzal magyaráztam a címválasztást, hogy az írásokban az életműve gyökereit jelentő állomásokat is felidézi. Bada tanár úr megkönnyezett irodalomóráit, a színházi pályáját megalapozó segédrendezői megbízást Major Tamás mellett, néhány igazán kacagtató részlettel, vagy az ókori drámákat, amelyekből a Feleségverseny című regénye sarjadt.

- A poeta doctus fogalmát szembe szokták állítani a poeta natusszal. E szemlélet szerint vannak a született tehetségek, és vannak azok, akik megtanulják a szakmát. Nekem az a tapasztalatom, hogy senkinek sem árt megismerni az alapvető fogásokat, művészi eljárásokat és tisztelni a formát, mert súlyos emberi tapasztalatok rejlenek bennük. A tradíció továbbélését szolgálja, ha variáljuk a korábban született műveket, és eligazítanak a mindennapokban. Nem olyan nagyon más a mi éltünk, mint az őseinké volt, és nem árt, ha az ember szerényen viszonyul a saját korához és önmagához. Nem vagyunk kitüntetett helyen a világban. Előttünk is voltak, utánunk is lesznek; egy hosszú sorba tartozunk bele. Remek dolog a rég holt szerzőktől tanulni, párbeszédet folytatni velük. Ha az ember jól teszi fel a kérdéseket, még válaszolnak is.

Kilenc év értekezéseinek legjavát tartalmazza a Magtár. Korábbi tanulmányköteteivel ellentétben itt szerepelnek a keletkezési dátumok. Miért?

- Máskor nem volt különös jelentősége annak, hogy mikor írtam az egybegyűjtött esszék darabjait. Az elmúlt kilenc évben azonban annyi minden változott a politikai és a gazdasági életben, hogy fontos volt megjelölni, melyik évből származnak a gondolataim. Talán érdekes, hogy már 2005-ben lehetett látni, amire csak 2012-ben döbbenünk rá, sőt, korábban kicsit mélyebben és más oldalról lehetett közelíteni a kérdéshez.

Minél inkább közeledünk napjainkhoz, annál súlyosabb következtetésekre jut művészet és politika összefüggéseiről. Hogyan vetődött fel például, hogy a nacionalizmusnak a kultúra támogatására vonatkozó hatásait elemezze?

- A nacionalizmus kétarcúsága foglalkoztatott. Mindössze kétszáz éve, hogy létrejöttek az első olyan nemzetállamok, amelyek ezen az eszmerendszeren alapulnak. A nacionalizmusnak vannak pozitív oldalai: ennek köszönhetjük a nemzeti kultúránkat, a nyelvújítást, és a hajlékonnyá, kifejezővé tett magyar nyelven emiatt tudunk egymással aránylag árnyalt beszélgetéseket folytatni. Ezek fantasztikus, és nemcsak az országot, de a világot is gazdagító eredmények. A negatív nacionalizmus hátrányai már a Napóleon hódító politikáját éltetők körében is megmutatkoztak. A sovinizmus nemcsak kirekesztő, hanem gyilkos és háborús is. Normális nemzetállamban a nacionalizmus pozitív és negatív vetülete dinamikus összhangban van. Ez az egyensúly azonban meg tud bomlani, ami Kelet-Európában elég gyakran előfordul. A XX.-XXI. század és  az utóbbi húsz év politikájából hiányolom a pozitív nacionalizmust, amely a magyar kulturális értékek megóvását, ápolását és létrejöttét támogatná. A negatív nacionalizmus a nemzeti kultúrát nem építi, hanem rombolja. Ezt rosszul tolerálom.

Mi az oka, hogy nem jutott el megoldási lehetőségek kereséséig, miközben több, robbanással fenyegető jelenségét is elemzi a rendszerváltás óta eltelt időszaknak: a jó viszony hiányát a szomszéd országokkal, a fiatalok kilátástalan helyzetét?

- Legutoljára kamaszkoromban volt utópisztikus a gondolkodásom. Furcsa talán, hogy ezt két negatív utópia megírását követően mondom, de azok a regények játékosak, a magyar történelem korábbi eseményeit variáltam bennük a jövőre vetítetve. Általában azonban megelégszem azzal, hogy a létező folyamatokat ábrázolom, és a kedvezőtlen tendenciák láttán kicsit kiabálok. Ideologikus vagy politikus attitűd helyett próbálok emberien gondolkodni, és arra figyelek, hogy mit művelnek egymással a folytonosan változó körülmények között az emberek.

                                           Mátraházi Zsuzsa

Spiró György: Magtár
Magvető Kiadó, 356 oldal, 3490 Ft