„Csak az látta meg a szivárvány tündöklő selymét,
aki életében többször rakosgatott reményt a reményre.”

Böszörményi Zoltán József Attila-díjas költő, író, szerkesztő, az Irodalmi Jelen online irodalmi-művészeti portál és havilap alapító-főszerkesztője.

– Hogy egy aktuális hírrel kezdjem a beszélgetésünket, 2018. március 13-án kapott Babérkoszorú-díjat, Bartis Attilával és Dobozi Eszterrel együtt. Számított rá?

– Megvallom, nem. Meglepetésszerűen ért. Egyik reggel ott volt az értesítő a levelesládámban. Meg kellett emésztenem a hírt. Arra gondoltam, a szerencse most mellém szegődött, hiszen a díjat sokan megérdemelték volna írókollégáim közül. Az is felötlött bennem, hogy az elismerés talán utóbbi tizenöt éves irodalmi munkásságom megbecsülése egyben. Néha úgy éreztem, egymás után megjelenő köteteim visszhangtalanul sorakoztak a polcon, pedig külföldön sikeresek voltak írásaim. Az éj puha teste (The Club at Eddy’s Bar) című regényem angol nyelvű kiadása megjelenésekor a nagy népszerűségnek örvendő Goodreads könyves portálon a hónap könyve volt. A Regál német kiadása In den Furchen des Lichts – A fény barázdáiban címmel is igen jó sajtóvisszhangot kapott, a központi könyvtárellátó külön levélben ajánlotta az országos könyvtárhálózat tagjainak.

– A kényszerleszállás valós történeten alapul, 2016. március 17-én Londonból Barbados felé tartottak, amikor a gépük sikeresen landolt Shannonban (Írország), Szent Patrick, az ország védőszentje napján. Megváltoztatta ez az út valamiben? A gondolat, hogy megírja ezt az élményt, már akkor megfogalmazódott Önben?

– Csak néhány sort jegyeztem fel a körülbelül negyven percig tartó kényszerleszállás alatt. A vers kezdő sorát például: „A remény minden borúlátás és bizonytalanság lényege.” Az, hogy megírom, sokkal később fogalmazódott meg bennem. Minduntalan előttem volt az a kép, amely utastársaim kiszállását juttatta eszembe: körülbelül 250-270-en voltunk a gépen. Az elsők között jöttem ki, s ösztönszerűen megálltam a kapu szegletében, s onnan szemléltem azt a rengeteg gyermeket és fiatalt, akikkel együtt túléltem ezt az utazást. Te jó Isten! – gondoltam –, mekkora tragédia, ha mind odavesznek.

– Izgalmas és különleges a kötet belső dinamikája, a visszatérő, de kulcsszavait (félelem, dolgok, gondolat, emlék, történetek, bizonytalanság, aggodalom) változtató refrén. Melyik volt a fő szál Önben?

– Váltakoztak bennem a lelki állapotok, attól függően, mi történt velünk, a kényszerleszállás melyik fázisát éltem át. Két visszatérő motívum köti össze és hangsúlyozza a vers hullámcsapásait. Az egyik „a félelem síkos felületén csúszom lefelé”, ennek az érzelmi, értelmi változatai, majd a „Pörögnek a véletlen motollái / fenn, a csomagtérben a pillanat lila-zöld / hátizsákja lapul. Csak működésbe kell hozni / a visszaszámláló vörös kijelzőjét, / a sors ezüstkerekeit, a látható láthatatlant, / a villanást.”

– Azt gondolom, a valóságban is ilyen villanásszerűen váltakoztak a belső fókuszpontok, könnyen találta meg hozzá a kifejezési formát?

– Talán másfél hónap alatt írtam meg. De még hetekig csiszolgattam, reszelgettem a szövegen, küldtem barátaimnak, s vártam megjegyzéseikre. Az írás egyszemélyes foglalkozás, de mit sem ér, ha nem osztja meg késznek vélt írását a szerkesztőjével és a szakmabeliekkel, mielőtt megjelenne.

– Pascal, Goethe, Hamvas Béla, Szilágyi Domokos szavait idézi. A sorok közt felfedezhetünk még másokat is?

– Feljegyzéseim kapkodó gondolataimat tükrözik. Csupán szövegfoszlányok formájában őriztem meg a történés hangulatát. A Hamvas Béla Patmoszában tárgyalt Tabula smaragdina, Hermész Triszmegisztos tizenhárom tételéből például, csak tizenegyet vettem át úgy, hogy latinból magam fordítottam újra az idevágó részeket, s építettem be a vers testébe.

– A borítóterv és illusztrációk Részegh Botond művei, hogyan találtak egymásra? Könnyen ment a közös munka?

– Részegh Botond az elmúlt tizenöt évben megjelent köteteim illusztrátora. Nemcsak én, de a könyvkiadók szerkesztői is szeretik alkotásait. Képi metaforái nem kísérik minden alkalommal a szövegbeli történést, álomszerű, a valóságot átlényegítő festményei a gondolatiság hátterét jelenítik meg. Erős, néhol az egymással hadakozó színek szimbolikája igen megkapó, töprengésre késztető.

– A kötet lírai hangvételű, kifejező illusztrációkkal, a mű utolsó taktusa különösen inspirálja a kérdést, milyen zenét ajánlana mellé?

– Talán Beethoven 5. Esz-dúr (Császár) zongoraversenyének részei igen jól visszhangoznák versem mondanivalóját. Érdekes, hogy ezt kérdezte tőlem, mert miközben írtam a verset, a fenti zeneművet többször is meghallgattam.

– Egyedi és különleges a könyvtrailer, a korábbi köteteihez is készültek?

– Igen, a The Club at Eddy’s Bar angol regényemhez is készült trailer. Több mint 66 000 megtekintője volt.

– „Szabad csak akkor leszek, ha önmagam / szabadítom meg önmagamtól, / a szabadság ellentmondásától, /a sóvár szükség indulatától, mindentől, /amitől megremegek.” Ön szabad?

– A szabadság inkább érzelmi állapot. Annyi szál köt bennünket a világhoz, s a benne élőkhöz, a történésekhez, miközben éppen ezek határozzák meg létünket. A szabadságot inkább sóvárogjuk, mintsem megéljük. Életünk végéig azt reméljük, hogy beteljesül.

Illényi Mária

Böszörményi Zoltán: Kényszerleszállás Shannonban
Kalligram Kiadó, 52 oldal, 2000 Ft