Amitől szelídül a gyűlölet – beszélgetés Papp Sándor Zsigmonddal
Varsányi Gyula - 2019.06.04.
Tetszést aratott első nagyregénye, a Semmi kis életek után a másodikkal jelentkezik Papp Sándor Zsigmond Gyűlölet címmel, amely ugyancsak Erdélybe, illetve Moldvába kalauzolja az olvasót. A Jelenkor kiadónál megjelent új regény jelentésrétegeiről, a vibráló szerkesztésmódról és egy saját Erdély-trilógia lehetőségéről beszélgettünk a szerzővel.
– A történet váza: a romániai fordulat után egy fiatal, Budapestre áttelepült építész visszamegy Erdélybe, hogy megkeresse apját, aki korábban gyilkosság miatt börtönben ült. A mű egyik jelentésrétege családtörténet, a másik kettős bűnügyi sztori, a harmadik pedig az erdélyi magyar-román viszonyt behálózó előítéletesség. Mivel Gyűlölet a könyv címe, nyilván az utóbbit tartja a meghatározónak.
– Persze, hiszen ez mintegy mozgatórugóként löki előre az eseményeket, vagy éppen fékezi le a szereplőket, hogy valami jót cselekedjenek. Amolyan motivációs mező a háttérben. Erre az előítéletre, a belőle fakadó gyűlöletre reagál mindenki, ez hatja át a mindennapjaikat, olykor talán nem is tudnak róla, hogy ez irányítja őket. A regényben szereplő anya esetében például ez már rögeszmévé válik, szinte mindent erre vezet vissza. Ami a jelentésrétegeket illeti, azért lehet többet fölfedezni, mert az előző regényemmel ellentétben itt nemcsak Erdély a helyszín, hanem egy moldvai város és Budapest is. Ebben az érzelmi Bermuda-háromszögben zajlik a cselekmény.
– A moldvai város föltehetően Radóc, románul Rădăuţi, a születési helye.
– Így van, csak nem a nevén szerepeltetem, nehogy valaki fölhívjon azzal, hogy nem is ott volt a buszmegálló, ahová a regényben tettem. Terveztem, hogy elmegyek oda, mert én csak megszülettem ott, nem éltem a városban, és szétnézek, de aztán sürgetett az idő, kapáltak bennem a lovak, inkább elmeséltettem édesanyámékkal az élményeiket, megnéztem a városka történetét, a Google-on az utcákat és ebből összeállt a kép. Elkezdtem írni. És ahogy előrehaladtam, már úgy éreztem, ha elmennék és körülnéznék, csak összezavarna.
– Visszatérve a gyűlöletre: az egymástól való félelem egészen odáig megy, hogy amikor kitörnek a zavargások, az egyik román szereplő azt hiszi, hogy Magyarországról megtámadták Romániát.
– Ezt a részletet a Népszabadság egyik tördelőjétől hallottam. Ő akkoriban katona volt Romániában, és a laktanyában, tehát nem is a civilek körében, ez a hír terjedt el. Egészen abszurd. Az első regényemben valaki megjegyzi, hogy figyelj, nézz már rá a térképre és hasonlítsd össze a két foltot, Magyarországot és Romániát. Rá fogsz jönni, hogy ez lehetetlen.
– Ezt a hideglelős félelmet, gyűlöletet, amelyet már nem Trianon emléke, hanem a Ceaușescu-diktatúra nagyromán nacionalizmusa, bozgorozása és oláhozása táplál, mára sem sikerült meghaladni?
– Én ebben nőttem föl. Nagyapám engesztelhetetlenül gyűlölte a románokat, és ezt jórészt anyám is átvette. Bizonyos mértékig megértem őket, hiszen egyszer csak Kolozsvárból Cluj-Napoca lett, a magyarokból „rommagyarok”, nekem Sándor helyett majdnem Alexandru lett a nevem, és így tovább. Kezdetben bennem is megvolt az ellenszenv. De attól a pillanattól fogva, hogy elkezdtem olvasni a román irodalmat, rohamtempóban szelídültek az ellenérzések, és ma a román irodalom – és persze a színház, a film nagy rajongója vagyok. Ahhoz, hogy az előítéletesség tompuljon, meg kell ismerni egymást, ez gyógyíthatja a sebeket. És az értelmiség, a román is, úgy látom, kezdi elvégezni ebben a maga feladatát. Az más dolog, hogy az aktuálpolitika időnként kijátssza az etnikai kártyát, amely sajnos további frusztrációkat okoz.
– Hasonlóan első regényéhez, ez a mostani is szecessziós szerkezetű: elágazások, visszatérések, eseménymozaikok, olykor a következményeket előbb ismerjük meg, mint azt, hogy mi történt. Miért veti el a lineáris történetvezetést?
– Talán azért, mert így születik meg a fejemben. Kezdetben a jelen és a múlt szálait nem választottam külön. Aztán ezt elvetettem, mert magam is kezdtem elveszni benne, hát akkor az olvasó! Ugyanakkor bizonyos regénybeli helyzetek rímelnek egymásra, csak más-más időben. De ez a többek által inkább barokkosnak nevezett stílus főként az első regényemre jellemző, novellistaként akkor tanultam meg a regényírást. Az új regényem tömörebb, nyersebb is, és a múltat legalább egyenes vonalúan írja le. A harmadikban, amit már elkezdtem, föltehetően szinte csak lineárisan fogunk haladni, bár ezek a belső rímpárok most is folyton előjönnek.
– Tehát egy új Erdély-trilógiára számíthatunk?
– Igen, bár az egyes részek nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz, legfeljebb úgy, hogy az egyik szereplőm átruccant az első regényből, de a harmadikban is lesz ilyen „átjárás”. A téma ezután is Erdély, egy jövőutazásos fikció keretében. Az én nemzedékem ’89–90-ben érte el azt az életkort, épp akkor köthette volna meg az első kompromisszumait a hatalommal, amikor az éppen véget ért. És ez a nemzedék most nagyon könnyen ítélkezik az előttük járó nemzedék tagjai, élők és holtak fölött, lazán kommunistázik, megalkuvózik. De mi lett volna velünk, ha nem történik meg ’89? Ha a magyar vezetés nem engedi át az NDK-sokat, egy keményebb vezető követi Gorbacsovot, Ceaușescu meghal ugyan ’94-ben, és nem sokkal később a felesége is, de éppen ott tartunk, hogy melyik fia vegye át a dinasztikus uralmat – tehát ha marad a kommunizmus? Ezt a gondolatkísérletet próbálom végigvinni a saját generációm szemszögéből. És ezzel ezt a korszakot be is fejezem. Negyedszerre már biztosan százszázalékos budapesti történetet fogok írni.
Varsányi Gyula
Fotó: Szabó J. Judit
Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet
Jelenkor Kiadó, 476 oldal, 3499 Ft
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
A vérzés hiánya – Annie Ernaux: Lánytörténet
Tűzön-vízen át – Mark Haddon: A Delfin
„A legaljasabb és a legnemesebb dolgokra egyaránt képesek vagyunk” – Bene Zoltán
A határozottan szív alakú szirom – Interjú Géczi Jánossal
Különleges emlék egy csodálatos nagymamáról – Beszélgetés Finy Petrával