Beszélgetés Lackfi Jánossal

Csupán ebben az évben eddig száz író-olvasó találkozót tartott országszerte, közben kreatív írást tanít, két tévéműsort vezet, egy harmadikban zsűritag. Első marketingtevékenysége mégis a névválasztása lehetett.

– Csak nem Arany János nyomán lett Lackfi? Igaz, negatív szereplő a Told-beli „drusza”, de mégiscsak ismerősen cseng ez a név emberek fülében, ami bizony fontos elem a piacszervezésben.
– Pusztán technikai kérdés volt ez, mivel irodalmon belül, névazonosság esetén a fiatalabb előzékenyen kitér az idősebb útjából, ahogy én tettem édesapám, Oláh János kedvéért. Egyébként így lett Áprily fia Jékely, Nagy László öccse pedig Ágh István. Egy címertani könyvből szereztem a Lackfi név ötletét. Persze elsőre sokan felkapják a fejüket, eszükbe jut a „kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra”, de azért ez nem jelent mérhető előnyt a pályán. A brandet az embernek magának kell megcsinálnia, és a kedvező csillagállás is szükséges.

– Rejlik-e önképformáló és népszerűsítő szándék az átirataiban, amelyek közismert versek szellemes,játékos, időszerűsített variációi?
– A játék igen fontos mozzanat, az irodalom alapvető elve. Nem idétlenkedés, hanem önfejlesztés és önkorlátozás egyben. Mikor Vörös István kollégámmal az Apám kakasa című kötetünkön dolgoztunk, tagadhatatlanul élveztük is, hogy egy-két dal erejéig pengethetünk a nagy öregek, Arany, Petőfi, Weöres gitárján. Persze, arra is gondoltunk sunyin, hogy a klasszikusok elvisznek egy-két körre a hátukon! Végül népművelés lett belőle, számos tanár hálás, hogy a mi sokszor humoros, mai változatainkon keresztül felkeltheti a gyerekek érdeklődését az amúgy távolinak tűnő Családi kör vagy Füstbement terv iránt.

– Hogyan látja a szocializmus bizonyos éveiben csontig rágott „áru-e a kultúra” problémakört ma, immár a kapitalizmus keretei között?
– Bárcsak árunak számítana a kultúra a piaci versenyben! Lenne komoly marketingháttér mögötte, bejáratott csatornák, amelyeken át eljut a műélvezőkhöz. Egy-két csúcsintézménynél, mint a Müpa vagy a most alapított Zsolnay-központ, láthatók efféle átgondoltság jelei, máskor azonban improvizálunk, kapkodunk, pályázgatunk, lobbizgatunk csak össze-vissza. Ha majd rendes termékké válik a kultúra, lehet törni a fejünket, hogyan legyen több is annál.

– Ugye gyökeresen megváltoztak az író-olvasó találkozók, amelyekről szintén alkotó szülei hajdani szereplése révén nyilván őriz emlékeket gyerekéveiből?
– A hivatalos, feszengő kolhozavató-jelleg oszladozik lassan, bár sajna még nem mindenki értette meg, hogy nem elég jól írni, fontos lenne érdekesen is beszélni róla. Ne azt érezze a közönség, hogy most valaki kultúrfölénnyel beszél el a fejük felett, gátlásosan motyog-dadog, esetleg a kultúra halálán jajveszékel, netán dühöngve szidja a valóságshow-kat, illetve valakinek a jó édes politikai anyukáját. Azt tapasztaltam, hogy ha úgy beszélek az írásról, mint értelmes és szórakoztató emberi cselekvésről, mely azért nem csupa napfény, hiszen fájdalmakat is hordoz, nos, akkor megértik és megszeretik a dolgot.

– Ügyes „húzás”, hogy a közönséget, például gyerekeket olykor közös versalkotásra biztatja. Belülről látva a folyamatot kicsit közelebb kerülhetnek az értő olvasáshoz.
– Ez egy stratégia része. Rengeteg ember ír manapság is, de gyakran nem ismerik, milyen színesen, sokfélén szól is a kortárs magyar és világirodalom. Nem érzik azt a szabadságot, ami ebből meríthető, ordas közhelyek fogságában vergődnek napra nap. Így aztán ha a szemük előtt egészen konkrét, szerethető, mindennapi versike születik, esetleg közreműködhetnek megalkotásában is, az hatalmas élmény mindenkinek.

– Kreatív írást is tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, Vörös Istvánnal együtt. Nem fél attól, hogy ott akár konkurenseket is nevelhet?
– Nem „sorozatgyártunk” írókat, hiszen ez is szakma, melybe a beugró általában tíz-tizenöt évnyi kemény munka, és csak eztán derül ki, van-e tehetség valakiben, s mire elég. Ezt nem tudjuk senkinek megspórolni. Nem az a célunk, hogy csupa Vörös Pistikék, Lackfi Janikák légiója masírozzon ki az egyetemkapun, saját műveink szóba sem kerülnek. Lényeges, hogy ki-ki megtalálja azt a hangot, amelyen a leginkább képes kifejezni magát.

– Milyen hatását tapasztalja a visszajelzések alapján a hírverés lehetőségét nyújtó legifjabb eszközöknek, az internetes honlapnak, a közösségi oldalaknak?
– Honlapomnak havonta tízezer olvasója van, Versgyár rovatomban lassan 140 verset írtam a beküldött témákra. Sok-sok megindító jelzést kapok, és bizony az író visszajelzésfüggő állat. Ha valaki megírja, úgy érezte, „lebeg” egy versem olvastán, másvalaki kinevez „tiszteletbeli terapeutának”, egy harmadik matektanár létére évek óta hordja egy versemet a retiküljében, egy belőlem érettségiző diáklány pedig olyan elemzést kerekít nekem facebookon, hogy csak ámulok, nos, akkor madarat lehetne fogatni velem.

– Jól viseli, ha alkotóidejéből kell kiszakítania egy részt annak érdekében, hogy itt is, ott is forogjon a neve, alkotása, személye?
– Most éppen a túlpörgés veszélye fenyeget, el is döntöttem, hogy 2012 második felében sehova se utazom, itthon ülök a hátsómon, és írok. Mert az ember tartozik a műveinek annyival, hogy jó hírüket kelti, de avval is, hogy megírja őket.

– Miért nem tud manapság a mű legfőbb ajánlója lenni az írónak?
– A klasszikusok védjegye a mű maga, Babitsnál a Jónás, Vivaldinál a Négy évszak. A mögöttük lévő egyéniség kipergett a köztudatból, népszerű életrajzokból ismerheti csak a közönség. Borges mondta, hogy aki az irodalmat népszerűsíti, az jó barátokat szerez hallgatóinak. Efféle barátként lép elő az író is, ha képes az őt érdeklő dolgokról izgalmasan beszélni. Ezért a Helikon Kiadónál könyvhétre megjelenő Csak úszóknak! kötetemben nagyon személyes esszéket, miniprózákat, jegyzeteket, művészeti írásokat vagy éppen klasszikusokat vagányabb módon elemző tanulmányokat egyaránt közzé teszek.
Mátraházi Zsuzsa

Lackfi János irodalomról és marketingről a május 31-ei Könyvhét LapNapon is beszél majd.