Az angol-francia identitású Linda – miután magyar származású, de külföldön született férje meghal – Budapestre érkezik. A nő nyelvi tévedése adja a regény címét. De hogy kerül a történetbe Wallenberg és Carl Lutz?

– Milyen kapcsolat fűzi a Dunapark Kávéházhoz, vagy inkább a helyet magában foglaló Pozsonyi út 38-hoz, amely egyik főszereplője új regényének?

– Már kamaszkoromban jártam ebbe a kávéházba ötórai teára, azaz táncolni. Később rövid ideig egy harmadosztályú beatzenekarral gitároztam és énekeltem ott. A sors különös kegye folytán 1979-ben ebbe az épületbe költözhettem családostul. Bár már a III. kerületben lakom, nekem jó érzés, ha ebben a házban lehetek. Ma is van benne egy irodaszerű pici lakásom.

– Hány emléktáblát helyeztek el a házon? A regénye alapján sokat kellett.

– Nem eleget. Bántóan hiányzik Szép Ernőé, aki a vészkorszakban oda húzódott vissza a testvéreivel a IV. emeletre. Összesen öt-hat emléktábla van a házon, például Heltai Jenőé, Major Tamásé, és még másoké, akik a mi történetünk szempontjából közömbösek.

– A ház iránti vonzalma vagy az 1945-ös történelmi szál hívta elő a regény ötletét?

– Amint a házkapun belül megláttam, milyen gyönyörű ez az épület, rögtön éreztem, hogy erről írni kellene. Aztán egyszer az egyik barátom azt mondta, hogy Hofstätter Béla, a ház egyik tervezője és egyben lakója az ő svájci menlevéllel rendelkező nagybátyja volt, akit több környékbelivel együtt belelőttek a Dunába. Ez olyan szomorú történet, hogy mindig halogattam, hogy belefogjak. Az ember mégiscsak szépeket akar írni.  De az ősök szelleme elkezdte befolyásolni gondolkodásomat. Olvastam erről az elég népszerű, sok fényképalbumban szereplő házról, és addig rakosgattam össze a mozaikokat, míg kiderült, hogy az a kis iroda a tetőterasszal, ami az enyém, része volt Hofstätter Béla lakásának. Magyarán az ő lábnyomain tapodok.

– Hol a határ a könyvben a tényleges események és a fikció között, mondjuk a valóságban is életeket mentő két főhőse, Raoul Wallenberg és Carl Lutz budapesti mindennapjainak leírásában?

– Arra, ami bekerült a könyvbe, ha nem is adat, de utalás szerepel az általam használt szakirodalomban, ezeket tisztességes szerző lévén fel is sorolom a történet végén. Raoul Wallenberg a címe a tragikus sorsú svéd diplomatáról megjelent vaskos kötetnek. A történészek ma már úgy tartják, hogy őt megölték a szovjet börtönben. Carl Lutzról Svájci védelem alatt címmel jelentek meg visszaemlékezések. A nevelt lányával és a Lutz által megmentettekkel készült interjúkból elég pontosan kiderül, hogy mit csinált ő Budapesten. Azt hiszem, jól kikövetkeztettem ennek a két embernek az itteni hónapjait. De a reálista prózaírás már csak olyan, hogy vegyíti a képzeltet a valósággal. Amikor Gárcia Marquez azt írja a regényében, hogy egy falut titokzatos betegség támad meg, az emberek elfelejtik a neveket, még a pohárra is rá kell írniuk, hogy pohár, azt gondoljuk, hogy ezt a szerző találta ki. Mégse lehetünk egészen biztosak benne, elvégre Latin-Amerika a csodáiról híres. Úgy éreztem én is, hogy nem fontos kijelölnöm a valóság-fikció határvonalat. Ahol voltak tények, ott ragaszkodtam hozzájuk. Azt azért nem tudhattam, hogy Hofstätter Béla mit gondolt a lakásában, amikor a Margit híd felrobbantásakor az ablakokat kivitte a légnyomás. Következtetni viszont lehet rá, ha valakinek erős az empatikus készsége.

– Szokásához híven a regényben napjainkat vegyíti a történelemmel. Honnan a négy mai, kortárs szereplője?

– Különböző létező alakokból gyúrtam össze őket, de nem ismernének magukra. Prózaíróilag vonzott, hogy egyikük sem az én korosztályom. Az Angliában élő francia származású Linda negyven körül jár. Hozzá hasonló akadt a nagyon távoli rokonságomban. Lindát idehoztam a regényben Budapestre. Ez azért volt érdekes számomra, mert különös belegondolni, hogy egy külföldi milyennek lát minket, és hogyan viszonyul hozzánk. A könyvbeli két fiatalember úgy tíz évvel fiatalabb a nőnél, egyikük zenei tárgyú műveket megjelentető könyvkiadó szerkesztője, másikuk zenei szakíró. Végezetül van egy huszonéves lány, kezdő képzőművész, szörnyű sorssal. Hagytam, hogy ez a négy ember összeismerkedjék a Dunapark Kávéházban, hadd lássuk, mire mennek egymással.

– Mennyire akart mai korképet festeni? Tört családok, kallódó értelmiség, és nem elég, hogy Linda angol-francia identitású, de a férje is olyan magyar volt, aki már Nyugaton született. A kezdő képzőművész apja pedig Bécsbe kívánkozik.

– Mindig embereket szeretnék ábrázolni, és ha ez sikerül, akkor szükségképpen a kor is mögéjük rajzolódik. A mai nemzedékek nem olyanok, mint a magam korabeliek, akiknek remegett a lábuk, amikor először átlépték a konvertibilis valuták övezetének határát. A mostani tízen-huszonévesek számára már természetes, hogy Bécsbe, Párizsba vagy akár Amerikába menjenek. Ezért is van remény. Amikor az egész világ  kultúrája, stílusa, lélegzete úgy befúj Magyarországra, mint az esti szél, akkor az nekünk jót tesz.

– Hogyan tovább a pályáján? Prózában vagy versben? A 75. születésnapjára limerickeket jelentetett meg.

– Az csak egy poénos kötet volt. A kiadó kérte, hogy valami különlegessel álljak elő a születésnapomra, gondoltam, ez elég meglepő. Az ötsorosok többsége éppen a Dunapark Kávéházban született. Pontatlan ember vagyok, mindig a megbeszéltnél előbb érkezem, és amíg várok a másikra, szívesen írok ilyen versikéket. Az életművem szerintem biztos lábakon áll. Egy olvasóm elküldte a könyvszekrénye fényképét; három polc volt tele a könyveimmel. Talán nem szükséges egy negyediket megkezdeni. Mivel azonban az írás nekem olyan, mint másnak a fogmosás, biztosan nem hagyok fel vele.  Rengeteg ötletem van, de hogy bármelyiket megírjam, ahhoz előbb igazi szerelemmel bele kell szeretnem a témába, és szükséges azt is éreznem, hogy ha elkészülök vele, akkor valamivel jobb lesz azoknak, akik elolvassák.

Mátraházi Zsuzsa

Vámos Miklós: Dunapest
Athenaeum Kiadó, 400 oldal, 4699 Ft