Memoárkötetet ad újra a kezünkbe a szerző, mintegy folytatását a pályáját, annak kezdetét is megidéző, Két szimpla a Kedvesben című csodálatos visszaemlékezésnek. Most, az Oklahoma ezüstjében huszonnégy olyan ember portréját festi meg, akik hatással voltak életútjára. Közülük 21 pályatársa, például Hajnal Anna, Karig Sára, Orbán Ottó, Szabó Magda, Tóth Eszter, Weöres Sándor, és három „civil”.

– Az évtizedek során történt nyilván számtalan találkozása közül milyen szempontok szerint választotta ki azokat, akiknek a kötetben felidézi az alakját?

– A könyv megírásának alapszempontja az volt, hogy, amennyire lehetséges, gátat vessek a rettenetes felejtésnek, amely eluralkodott a szellemi életben. Természetes, hogy egyik nemzedék elfelejti a másikat, de nem olyan gyors tempóban, ahogyan ez most történik. A szereplőimet úgy választottam ki, hogy ha találtam az életükben, az írósaikban egy motívumot, akár csak egy szót, ami engem személy szerint megszólít, akkor bekerültek. Hiába volt például jó barátom és tartom nagyszerű költőnek Fodor Andrást, remek írónak Szász Imrét vagy kitűnő humoristának Feleki Lászlót, nem találtam náluk ezt a megszólító motívumot. Vagy ott van Székely Magda, akinek a sorsa előtt ma is megrendüléssel állok, ha eszembe jut. Megölték az édesanyját, és ő írta a magyar irodalomban talán a legszebb anyaverset Mártír címmel. Nem tudom sírás nélkül elolvasni. Az egyik legjobb barátom volt, és mégis csak néhány sort tudtam róla kipréselni magamból. Aztán a másik szempont az volt a kötetben, hogy kik segítettek a pályámon, vagy kik gáncsoltak, mert olyan is van köztük, legföljebb nem erre élezem ki az esszét.

– A szép emlékek mellett valóban akadnak fiatalkorában önt megleckéztető történetek is. Fájt, amikor fölelevenítette őket?

– Ha meg tudtam írni, akkor már nem fájt. Az idő megenyhíti az embert, nem mindig, de sok esetben. Rossz emlék volt például, ami egy nagyszerű emberhez kötődik, de disztingválnom kellett az ő, mondhatni, hősi múltja és a között, hogy engem mennyire megsértett. De rájöttem, hogy amikor engem megbántott, akkor már súlyos beteg volt. Aztán volt olyan, őt megnevezem most is: Illés Endre, aki fölemelt, mint írót, az egyik főszereplője volt az életemnek, és amikor oda kerültem dolgozni, ahol ő volt a főnök, mint kollégát megalázott.

– Zelk Zoltánnak viszont mintha igazságot akarna szolgáltatni.

– Őt egyoldalúan ismerik. Tudják róla, hogy a háború után behódolt, Sztálinról írt egy nagy verset. Úgy gondolom, mindenkit a legnagyobb teljesítménye alapján kell megítélni. Zelk írta az egyik legszebb magyar halottsiratót, a Sirályt. Egy sorának történetével elevenítem fel az alakját.

– A saját be nem szervezhetőségének történetét is megörökítette az egyik írásban. Csak ez a vonzó, intelligens, nyelveket beszélő férfi környékezte meg ilyen céllal? Gyakori külföldi útjai alkalmával nem kellett jelentéseket írnia?

– Még ketten próbálkoztak, de ők nem voltak olyan szimpatikusak, könnyű volt kitérnem. A külföldi kiküldetésekről mindenkinek kellett úti jelentést írnia, különben legközelebb nem kapott útlevelet. Én meg imádtam utazni. Lehetett teljesen ártalmatlan beszámolót is írni, itt jártunk, ott jártunk, ezt láttuk, azt láttuk. Beleírtam például az oxfordi jelentésembe, hogy éppen ott tanít a világhírű Richard Ellmann, az amerikaiak Szerb Antalja, akinek az óráit megtapsolják a hallgatók. Hátha eszükbe jut itthon, hogy aki éppen kint jár Angliában, elmenjen az előadására. Így is meg lehetett oldani, nem kellett följelenteni. Utólag ezt az egészet nagyon feltupírozzák.

– Milyen indokkal „férkőztek” a csodálatos íróportrék közé az emlékezetes „civilek”?

– Ők is azok közé tartoztak, akik egésszé tették az életemet. Egyikük orvos, a másik, Vattay Elemér fotóművész, a harmadik geológus volt. Úgy fogam fel, hogy az orvos a test mélyével, a fotóművész az arc mélyével, a geológus a Föld mélyével foglalkozik.

– De a geológus álnéven szerepel. Miért?

– Mert ebben különösen sok az érzelmi szál, és ő 2002-ben halt meg, ami nekem még nagyon közel van; már ez az évszázad. Ez az egyetlen írás a kötetben, amellyel kapcsolatban hiányérzetem van, néhány dolgot szemérmességi okból nem fejtettem ki eléggé. Csacsiság volt. Ha módom volna ebbe egy bekezdést betoldani, akkor megtenném, mert emberileg nagyon érdekes, ahogyan közel kerültünk egymáshoz. Különben az egész kötetben arra törekedtem, hogy mint a régi festők a képeikre, én is odarajzoljam a saját arcomat, kisebb-nagyobb szerepben. De arra vigyáztam, hogy soha ne rajtam legyen a hangsúly, még a címadó írásban, az Oklahoma ezüstjében sem, ahol Pilinszky végig nincs jelen, de végig róla van szó.

– Van a tarsolyában egy következő visszaemlékező kötet?

– Nem, én ezt nem akarom folytatni. Szinte belebetegedtem ebbe meg az előző könyvbe, a Két szimpla a Kedvesben című naplóba, mert az őszinteség olyan fokát kellett elérnem, amihez nem vagyok szokva. Az ember, ha regényt ír, vagy főleg, ha verset, egy bizonyos képes nyelven beszél, nem ilyen meztelenül áll a tükör elé. Ez engem nagyon megviselt.

Szemérmesebb ennél?

– Mondjuk úgy: nagyobb fegyelemre szoktattam rá magam. Az őszinteség egy bizonyos fokon túl gyermekdeddé válik. A kamasz gyerekre jellemző, hogy hatalmas lelke van, és azt kirakja a világ elé. Tudni kell ezt megfegyelmezni. Verseskönyvem legutóbb 2011-ben jelent meg, azóta összegyűlt 26 vagy 28 vers. Angliában már kijönne belőle egy kötet, ott egész vékony papírfüzeteket adnak ki. Itt azért több kellene. Talán kapok egy kis időt a sorstól, és akkor tudok még verset írni.

Mátraházi Zsuzsa

Fotó: Szabó J. Judit

Gergely Ágnes: Oklahoma ezüstje
Európa Könyvkiadó, 136 oldal, 2790 Ft