A műfordítás „kulisszatitkairól”, munkamódszerről és a lebutított írói technikákról is beszéltünk a Grimm mesék, a Faust és a Bolondok hajója fordítójával, Márton Lászlóval, aki ismét egy fontos művet tett elérhetővé magyar nyelven.

– Szász Károly után Ön az első magyar, aki teljes terjedelmében lefordította A Nibelung-éneket. Ezzel tovább gyarapodik a külföldi klasszikusok magyarul is olvasható sora. Meséljen a találkozásról, kérem.

– Három éve kezdtem meg a felkészülést, és 2018 nyarán fordítottam az első strófákat. Addigra érett meg az idő a találkozáshoz. Előzőleg már fordítottam középfelnémet nyelvből például Walther von der Vogelweide költeményeit, és mivel ez nem azonos a mai német nyelvvel, nem kellett félnem a szövegértési nehézségektől. Másrészt A Nibelung-énekben a modern történelmi regény előfutárát látom, és ez íróként, számos történelmi regény szerzőjeként is érdekel.

– „Előfutárnak”?

– Igen, a modern korfestő írók, mint Tolsztoj, Flaubert és Ivo Andrić elődjének tekintem a XIII. századi mű ismeretlen szerzőjét.

– …hiszen a Nibelung-ének írója ismeretlen, csak tippek vannak arra vonatkozóan, hogy ki lehetett. Milyen volt úgy dolgozni a fordításon, hogy nem ismerte a szerzőt?

– Gottfried von Strassburgról, a Tristan és Isolda-regény szerzőjéről sem tudtam többet, mint a keresztnevét, meg azt, hogy egy hadjáratról négy sorban számol be, egy kiskutya szőrének színéről viszont kétszáz sort ír. Vagyis nem kedveli a háborút. De Walther von der Vogelweidéről csak az volt biztos, hogy 1204. november 11-én kapott pénzt a passaui püspöktől télikabátra. Semmi más. A Nibelung szerzőjének még a nevét sem tudom, de a műről kiderül sok minden, és ez a fontos. Véleményem szerint ez az elbeszélő költemény a legnagyobbak közé tartozik. Koncepciója, kompozíciója, a személyek és a szenvedélyek megformálása mesteri kézre vall. Nincs helyünk rá, hogy írói fogásait és trükkjeit elemezzem – az utószóban megtettem–, de végig az volt az érzésem, hogy ezek zseniális megoldások. Továbbá ez egy közép-európai, azon belül magyar vonatkozású mű. Második része Attila udvarában, a mai Esztergom környékén játszódik.

– Nem fél, hogy azok az olvasók, akik ritkán keresik a múlt századi címeket, kérdőn néznek majd a műre?

– Nem, ettől nem tartok! Ahogy a kortárs magyar irodalom része a világirodalomnak, úgy az újonnan lefordított nagy művek is beletartoznak a kortárs magyar irodalomba. Az én szememben a műfordítás írói cselekedet. Ezt például Nádasdy Ádám vagy Csehy Zoltán átültetései is igazolják. Ha Nádasdy Dante-fordítása sikeres lehetett, akkor biztosra vehető, hogy a Nibelungok iránt is lesz érdeklődés. Már most is van, ez érezhető.

– Fordítói munkái között megemlíthetjük a Grimm meséket, a Faustot, a Bolondok hajóját, és több Shakespeare drámát. Mi alapján dönt arról, hogy mit vagy kit fordít le?

– Minden fordításnak megvan a maga külön története. Cseng a telefon, megjelenik a „beérkező levelek” közt egy új üzenet… Az utóbbi két nagy fordítást, a Walther von der Vogelweide összes verseit és A Nibelung-éneket már én javasoltam a kiadómnak, a Kalligramnak. Majd a kiadó vezetője, Mészáros Sándor igent mondott, mert bízott bennem. Eddig sem csalódott, ezután sem fog.

– Úgy látom, hogy ma jóval kevesebb külföldi mű kerül magyarul a könyvesboltokba, amiért egyre kevesebben fordítanak. Hogyan lehetne ezt átbillenteni?

– Annyit tudok, hogy pályám kezdetén, az 1980-as években már évtizedek óta volt két fontos szellemi műhely: az Európa Könyvkiadó és a Nagyvilág című folyóirat. Ez utóbbi néhány éve megszűnt, de régebbi jelentőségét már jóval hamarabb elveszítette. Az Európa létezik, de nem működik műhelyként, nem nevel ki új fordítókat, mint negyven-ötven évvel ezelőtt. Másrészt fiatal fordítókat akkor lehet felelősséggel felkészíteni, ha van kereslet a munkájukra. De ez sok tényezőtől függ. Jelenleg nagyon jó lengyel és orosz fordítóink vannak, fiatalok is, viszont már perzsa vagy arab műfordítókról kevesebbet hallunk, holott azok is erős, érdekes irodalmak.

– Hogyan látja a kortárs fordítók és a múlt századi fordítók munkái közötti különbséget?

– Nem lehet általánosítani, fordítója és műve válogatja. Annyi biztos, hogy a nyelvtudomány újabb eredményeit vagy a nyelvi megelőzöttség tapasztalatát egy mai fordító, ha akarná, sem hagyhatná figyelmen kívül. Száz vagy százötven évvel ezelőtti elődeink mást értettek szöveghűségen és formai pontosságon, mint a maiak. Régebben követelmény volt a szöveg „magyarossá” tétele. Ezt ma már inkább lebutításnak látjuk. Csak egy példa: Kardos László a Kohlhaas Mihály-fordításban (1949) Kleist bonyolult mondatépítményeit, amelyek a szöveg zeneiségét adják, egyszerű mondatokra darabolta fel, a függő-beszédes szólamokat pedig átrakta gondolatjeles dialógusokba. Nem mintha rossz fordító lett volna, nem volt ő felkészületlen. Inkább arról van szó, hogy ő Kohlhaasban egy Dózsa György-szerű népi hőst látott, és a művet „haladó szellemű”, realista regénynek olvasta. Én pedig fél évszázaddal később másképpen fordítottam, mert mást olvastam ki a műből, és az előnyöm Kardoshoz képest, hogy levontam az írói konzekvenciáit is.

– Most min dolgozik?

– Nemrég fejeztem be egy drámakötetet, három új színpadi munkám és utószóként egy színházi esszé lesz benne. Ősszel jelenteti meg a Kalligram. Rég jelent meg utoljára drámakötetem, A nagyratörő című trilógia 1994-ben. Most pedig huszonhat év után szeretném újból megmutatni, hogy ezen a téren is létrehoztam valamit.

Vermes Nikolett
Fotó: Márton Simon

A Nibelung-ének
Fordította Márton László
Kalligram Könyvkiadó, 656 oldal, 5990 Ft