Clarice Lispector a rejtélyek asszonya. Hihetetlen titkok tudója. Tekintetéből brazil őserdők párálló gomolygása, riói áttáncolt éjszakák melege árad; és még valami, valami, amitől kényszert érzünk, hogy szorosabbra húzzuk magunk körül a takarót, felötlik egy megvillanó penge az éjszakában. Nem meglepő választás tehát a Magvető kiadótól, hogy az eddig magyarul megjelent művei közül mindkettőnek az írónő arca szerepel a borítóján. Kifürkészhetetlen, szuggesztív arc ez – egy olyan nő tekintete, aki pontosan tisztában van vonzerejével és az ebből fakadó hatalmával. Ami azonban ezzel ellentétben valóban meglepő, az maga a tény, hogy immár magyar nyelven is olvashatjuk.

Clarice Lispector ugyanis megfoghatatlan, kicsúszik ujjaink közül, mint egy angolna. Írásait nem kellemes olvasni, sőt, néha kifejezetten nyomasztó, mégsem tudunk vele betelni. Ez lehet az oka annak, hogy az ukrajnai születésű írónő hiába volt ugyan későbbi hazájában, Brazíliában és egész Dél-Amerikában a maga kora ünnepelt szerzője, a világ többi részére igencsak későn jutott el munkássága. Ennek számos oka van: egyrészt sajátos, nem kifejezetten olvasóbarát stílusa, másrészt női mivolta - egy alkalommal tizenkét egész évet kellett várnia, mire egy kiadó hajlandó volt új művet publikálni -, harmadrészt pedig az, hogy jóval megelőzte korát. Talán nem túlzás Brazília első modern írójának nevezni, hiszen már a negyvenes években  filozofikus-szürrealista regényeket jelentetett meg. Szerencsére az utóbbi években beköszöntő Lispesctor-reneszánsz hazánkba is elért, egy tavaly megjelent, igencsak vaskos kötet, a Minden történet, mely a valaha publikált összes novelláját tartalmazza; illetve a friss megjelenésű kisregény, A csillag órája formájában. Keresve sem találhatnék jobb példát arra, hogy előbbi állításaimat igazoljam, mint ezt a vékonyka kötetet.

A csillag órája fülszövege ugyanis nem sok jóval kecsegteti a könyvesboltba betévedő, potenciális olvasót. Fiatal, ártatlan-érintetlen vidéki lány a hírhedt fővárosba, Rio de Janeiroba kerül gépírókisasszonyként. Vajon sikerül-e megőriznie tisztaságát, vagy a nagyváros bekebelezi? És mi a helyzet a hirtelen feltűnő udvarlóval? Vajon világraszóló boldogságban vagy rettenetes szívfájdalomban lesz része? Ennél banálisabb történetet el sem tudunk képzelni, gondolhatnánk, és rosszul gondolnánk. Lispector nem híve a szokványos megoldásoknak - vagy a szokványos történeteknek, ami azt illeti. Már rögtön az első oldalakon szembetűnik, hogy bizony nem azt kapjuk, amit várnánk: a szerző több lehetséges címet is felkínál a kötethez, az olvasóra bízva a választást; köztük olyanokat, mint “Az embernek joga van a kiáltáshoz”, vagy “Megkönnyezős rózsaszín történet”. Az utóbbi példán jól látszik, milyen maró iróniával kezeli maga Lispector is az egyszerű történetet.

A második meglepetés a következő oldalon éri az olvasót: “A szerző ajánlása (Aki valójában Clarice Lispector)” - áll a lap tetején. Az írónő ugyanis egy középkorú férfi bőrébe bújva kívánja elmesélni ezt a rendkívül banális eseménysort, az ő szemén keresztül figyelve az egyszerű lányt, Macabéát. Sokszorosan kitekert ez a perspektíva, ugyanis az elbeszélő gyakran kiszól a szövegből, reflektál saját írására, sőt, magára az alkotói folyamatra is, és ezzel igencsak megakasztja néha a befogadást. Ez egy teljesen tudatos játék Lispector részéről, egyszer közelít, egyszer távolít minket, de éppen csak annyira, hogy sose láthassunk le a szöveg legmélyére. Ugyanilyen tudatos a manipuláció a stílussal. Az elbeszélő, Rodrigo S. M az előszóban kifejti, hogy Macabéa történetét a lehető legegyszerűbben kívánja elmondani, hogy minél szélesebb réteg számára hozzáférhető legyen; ám a szöveg hamar bonyolulttá válik, és gyakran átcsap egzisztencialista fejtegetésekbe az identitás természetéről. Ha mindehhez még hozzávesszük Clarice Lispector igencsak sajátos stílusát, mely a szokatlan szövegritmusra és mondatszerkesztésre épít, váratlan helyeken felbukkanó központozásra, sötét képekre és meglepő képzettársításra; így már könnyen megérthetjük, hogyan válik sűrűvé, tömötté és fojtogatóvá a szöveg, amitől úgy érezzük magunkat olvasás közben, mintha egy jó adag ragacsos melasszal öntöttek volna nyakon.

Az események sem éppen szokványosan alakulnak. Az általában idillinek megfestett alak, az ártatlan vidéki lány itt egészen másba fordul át, egy olyan együgyű teremtésbe, hogy azon is csodálkozunk, hogyan bírja egyébként nem túl komplikált munkáját egyáltalán elvégezni. Érkezik ugyan egy kérő, tipikus szépfiú nagy álmokkal,  de nem tudnak egymással mit kezdeni; a fiú egyszer megunja, hogy a lánynak egyetlen értelmes gondolata sincs, és viszonyt kezd annak kolléganőjével, aki “maga volt a kicsattanó létezés” - tehát mindenben a lány szöges ellentéte. És hogy lehet-e még ezután boldog folytatása Macabéa történetének, és kiderül-e a végül, milyen kapcsolatban áll az elbeszélő a lánnyal, vagy egyáltalán, valóságos-e lány; nos, ennek kiderítését már a kötetet kezükbe vevőkre bízom.

Azt leszögezhetjük, hogy kockázatos vállalkozás egy ilyen kötetet megjelentetni, ugyanis éppen a felsoroltak miatt valószínűleg az olvasók egy igen szűk rétegének válik csak kedvencévé. Komoly beletemetkezést igényel egy ilyen szöveg, egyesével kell lehámozni a rétegeket, és alaposan megforgatni a szánkban minden egyes szót, mielőtt megemésztenénk, ám ez vitathatatlanul olyan különleges olvasmányélményt jelent, melyben csak kevésszer lehet részünk. Ez az élmény Lispector sajátja - végre valahára ugyanis eljött Clarice csillagának órája.

Bráder Edina

Clarice Lispector: A csillag órája
Magvető Kiadó, 104 oldal, 2999 Ft