Tavaly óta foglalkoztatja az irodalmi világot, vajon hogyan fogjuk majd elmesélni a koronavírus-járvány történetét. Fel lehet-e egyáltalán ezt szövegben, filmben dolgozni, és ha igen, vajon melyik részét lehet leginkább megfogni? A szorongást, a bezártság érzetét, a kórházak előtt gyülekező hullaszállító autók képét? Többen is megkíséreltek erre már választ adni a hazai irodalomban is, kiváló példa erre a Cserna-Szabó András által szerkesztett novelláskötet, A teremtés koronája; vagy Háy János „karanténnaplója”, a Ne haragudj, véletlen volt, vagy ugyanebből a műfajból Benedek Ágota Rumbarumbamm c. munkája. A járványidőszak igazi remekműve azonban egyelőre úgy tűnik, még várat magára. Így gondolkodhatott a New York Times szerkesztősége is, mikor felkért 29 kortárs, elismert szerzőt, hogy szövegeik révén megteremtsék a koronavírus saját Dekameronját. Az így született történeteket egyébként eredeti nyelven mindenki számára ingyenesen elérhetővé tették itt, de az Athenaeum jóvoltából már magyarul, kötetbe rendezve is olvashatjuk őket.

Az olyan rangos nevekkel hivalkodó szerzőjegyzék alapján, mint Margaret Atwood, David Mitchell, Tommy Orange vagy Colm Tóibin, joggal várhatnánk, hogy ha nem is ugyanolyan irodalmi értékkel bíró, kiváló szórakozást biztosító gyűjteményt kapunk kézbe, mint maga Bocaccio Dekameronja volt, de legalábbis azt megközelítőt. Ez azonban sajnos távol áll a valóságtól.

Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy maguk a szövegek kifejezetten gyengék lennének – kivéve talán a kötetzáró novellát, Edwidge Danticat tollából, mely valószínűleg meghatónak indult, ám valójában egy idealizált giccset csinál azon számtalan ember helyzetéből, akik úgy veszítették el hozzátartozójukat, hogy még csak meg sem látogathatták őket a kórházban –, sokkal inkább jellegtelennek nevezhetnénk őket, melyekből fájóan hiányzik a boccacciói bujaság és humor. Persze nyilván senki sem várta a szerzőktől, hogy ők is olyan novellákat írjanak, melyekben a szereplők vagy mindenáron felebarátjuk házastársát kívánják elcsábítani, vagy pedig ürülékkel kenegetik egymást unalmukban; de talán jól esett volna valamiféle felüdülés ezekben a vészterhes időkben. A humor azonban viszonylag ritkán jelenik meg a szövegekben, a leginkább talán Colm Tóibin novellájában, az LA melléki mesékben, ahol a már tőle megszokott száraz, objektív humorral kíséri végig egy szerelmespár érzelmi dinamikájának változásait a karantén idején.

Mindezt még könnyűszerrel megbocsátanánk, a legfájóbb azonban talán az, hogy a szerzők nem nyúlnak vissza az eredeti Dekameronhoz. Ami egyébként majdnem ezer oldalra rúg, így kevés olyan ember akad, aki olvasta volna az egészet, ám vannak ismertebb, népszerűbb történetek, melyeket könnyűszerrel beépíthettek volna ebbe a kötetbe is. Az egyetlen, aki ezzel próbálkozott, az Margaret Atwood, aki Türelmetlen Griselda c. szövegében az eredeti gyűjtemény egyik novelláját írta újra a maga stílusában. A történet szerint Griseldát, egy paraszti sorból származó lányt feleségül vesz az ottani földesúr, majd úgy kívánja bizonyítani a lány hűségét, hogy különböző szadista módszerekkel kínozza, és egyéb módon keseríti meg az életét. Két közös gyereküket máshol nevelteti fel, majd amikor lányuk megfelelő korba ér, hazahozatja, és közli Griseldával, hogy ezentúl ő lesz a felesége. Atwood verziójában Griseldának nem lánya van, hanem nővére, akivel végül összefognak, és megölik, majd pedig megeszik a férfit. A „mese” így kap egyfajta tanító, feminista jelleget, ám az egyetlen szál, amivel a koronavírushoz kapcsolódik, az az, hogy egy földönkívüli szájából halljuk a történetét, aki a karanténba zárt emberiséget próbálja szórakoztatni vele. Ez azonban sajnos nem olyan hatásos, és még igazán humorosnak is csak jóindulattal nevezhetnénk; talán járhatóbb út lett volna magát Griseldát és bántalmazóját egy karanténszituációba helyezni, és így egy olyan helyzetre reflektálni, melyben sajnos igencsak sokan találták magukat az elmúlt másfél évben.

Akadnak maradandóbb szövegek is a kötetben, Karen Russell 19-es járat című elbeszélése az éjszakai buszjáratról, mely valahogy megrekedt az időben, például azért működik kifejezetten jól, mert maga az olvasó is furcsán időn kívülre kerültnek érezhette magát az egymást követő egyforma napok körforgásában; és ahogy a busz is akkor indul csak el, mikor végül közösen megtolják, ugyanúgy az olvasónak is arra lehetett szüksége, hogy mások segítségével lépjen ki újra a nagyvilágba vagy a közösségbe. Dina Nayeri A pince című írása pedig annak ellenére marad meg az emlékezetben, hogy magához a vírushoz alig kapcsolódik: Teheránban játszódik, ahol egy ház lakói minduntalan a közös pincébe menekülnek a bombázások elől, és a két főszereplő fiatal itt talál egymásra, sőt, egymás testét is itt fedezik fel (talán ezzel utal a szerző egy kicsit Boccaccióra). A vírus beköszöntével pedig szinte csak legyintenek, átélték már ezt a bezártságot párszor, sima ügy lesz.

Silánynak természetesen egyáltalán nem nevezhető ez a kötet, és úgy gondolom, mindenki találhat benne kedvére valót, azonban nem tekinthetjük a járványidőszak krónikájának vagy főművének. Ám híresen nehéz jelen idejű történésekre reflektálni, így valószínűleg egy ilyen mű még hosszú évekig várat magára.

Bráder Edina

Dekameron-projekt - 29 új novella a járvány idejéből - A The New York Times válogatása
Athenaeum Kiadó, 320 oldal, 4499 Ft