Derűs önhatározó – írók magukról. Laik Eszter írása
Laik Eszter - 2019.07.30.
Lexikont ritkán olvas az ember ágyba bújva, elalvás előtt, mint egy jó regényt – most mégis ez történt, miután lapozgatni kezdtem az Önlexikon – kortárs magyar írók önszócikkei című kiadványt. Az ötlet parádés. Hiszen mindannyian ismerjük a szikár adatokra támaszkodó lexikonok sivár hangulatát, amelyeket mára amúgy is kiszorított az internet – minden megismerhető belőlük, csak maga az ember, a személyiség nem.
Szondi György, a Napút folyóirat főszerkesztője (a hozzá kapcsolódó Napkút Kiadóval) és a Cédrus Művészeti Alapítvány vezetője azt a kísérletet valósította meg: miféle lexikon születhet, ha írók-költők önmagukról írnak szócikket. Mint a bevezetőből megtudjuk, az elképzelés Szénási Ferenctől (kiváló italianistánktól) származik, aki külföldi példa nyomán javasolta a megvalósítást. Tényleg nincs előzménye a magyar lexikontörténetben, bár hasonló azért akad. Emlékezetes kiadvány a Kortárs Kiadó gondozásában 1995-ben megjelent Curriculum Vitae című gyűjtemény, melyben harminc író-költő publikálta önéletrajzát, a lexikonszócikkeknél jóval olvasmányosabban. (Felsorolni nincs itt hely, de a kilencvenes évek legnagyobb élő klasszikusai vonultak fel a kötetben – mára harmaduk nincs már köztünk). Egészen más hangulatú, de az Önlexikon közeli műfaji rokonának tekinthető az Alibi hat hónapra című, megunhatatlanul szórakoztató könyvsorozat (Hamu és Gyémánt Kiadó), melyben több tucat szerző közli megadott témára komponált írását. A kötetek végén a szerzők egyes szám harmadik személyű, többnyire tréfás kis szösszenetekben mutatják be magukat.
Az Önlexikon jellegében a kettő között helyezkedik el – mint Szondi György bevezetőjéből kiderül, a majdnem félezer felkérés azzal ment ki, hogy egyes szám harmadik személyben, lehetőség szerint derűs hangnemben írjanak magukról az alkotók. Néhány kivételtől eltekintve ezt követték, s ezzel máris egy tanulságos műfaj született: hogyan távolodik el önmagától az íróember, s szemléli kicsit vagy nagyon görbe tükörben önmagát, miközben érthetően szeretne tényleges információkkal is szolgálni élet/művéről. Persze önszócikket írni humor nélkül eleve hivalkodó gesztus volna (amolyan ön-szoborállítás) – épp ezért jópofa kihívás e feladat, amelyet a bevezető szerint nagyjából a felkértek fele fogadott el. Így is vaskos kötet született, amelyben a szereplők névsora az égadta világon semmilyen ideológiai-esztétikai vonal mentén nem szerveződik; mint Szondi megvallja, egyedül ő felel érte. „Tudatos a bármely tán elvárható-kívánatos kánontábor kerülése” – mondja, továbbá azt is: „Nemigen volt mérce a megjelenés számossága, nem volt az az ismertség foka sem. Vállalom a – remélem – felfedezésszámba sorolható jelenségeket.” A szerkesztői nyíltság máris rokonszenvessé teszi a projektet: egy alapvetően szubjektív (hiszen a kiindulópont Szondi), de mégis rendkívül széles merítésre törekvő antológia született. A szereplők jelentős része persze a Napút és a Napkút köréhez, illetve a szellemiségében rokon, konzervatívabb folyóiratok, kiadók szerzői gárdájához tartozik. Nem sztárantológia tehát az Önlexikon, itt is érvényes az általános jelenség, hogy azoknak fontosabb a megjelenés egy ilyen gyűjteményben, akik kevésbé szerepelnek a köztudatban. Ezt a névsor is tükrözi: sok az olyan alkotó, aki a könyvesboltból tájékozódó átlagolvasó számára valószínűleg ismeretlen. De ez is inkább rokonszenvünket növeli: Szondi terepet ad nekik is a bemutatkozásra, s immár egy lapon emlegethetik őket Ferdinandy Györggyel, Gergely Ágnessel, Juhász Ferenccel, Kiss Annával, Kun Árpáddal, Sárközi Mátyással, Térey Jánossal vagy Vámos Miklóssal, hogy csak néhányat soroljunk fel a „nagy” nevek közül. Bizony, néhányan már eltávoztak a több évvel ezelőtti felkérés óta, több fekete keret is szerepel a tartalomjegyzékben, és olyan is akad – így Csontos János – akinél még e keret sem kerülhetett ki, olyan friss a veszteség.
Korkép és körkép is e gyűjtemény – no meg, minden gonoszkodás nélkül, kórkép is, hiszen egy szakképzett lélekbúvár bizonnyal sok mindent beleláthat ezekbe az önrajzokba, melyek az egyetlen sortól a sokoldalas elbeszélésig terjednek. Külön öröm, hogy a fotók által végre arcok is párosulnak oly sok névhez, amit-akit eddig csak olvastunk, de nem láttunk.
Nem ildomos talán kiemelni senkit egy ilyen bő merítésből, mégis, hogy a kötet hangulatát idevarázsoljuk, álljon itt belőle néhány különösen ötletes vagy szép megoldás. Kiss Benedek versben mondja el önmagát, hamisítatlan „kissbencei” hangon („feketék már a szerveim / mint fogaim / a nikotintól / s egy összekormozódott / tücsök / kaparász bennem”). Sári László Lin-csi apát egy csillogóan szellemes példázatát hozza fel arra nézvést: ki vagy te. Papp Für János egy novellaértékű, lírai sűrítettségű, regénynyi történetet magában hordozó írást közöl egyetlen oldalon – szívszorítóan szépet. Nem meglepő módon Gyárfás Endre is a vers eszközéhez nyúl: egy csupa játék József Attila-allúzióval beszéli el néhány versszakban életét. Garaczi László mint „dolmányos vérdudu” bukkan fel saját állathatározójában – a tőle megszokott, csillogó iróniával. Rostás-Farkas György vallomásba oltott igaz meséjét még hosszan olvasnánk. Serfőző Simon azt írta meg, ami regényeiből kimaradt: kár lett volna, ha az egykori tanyasi kisfiú életútjából ezt nem ismerjük meg. És kár lett volna azért a metszően igaz csattanóért is, amellyel lezárja az emléktöredéket: „Ezt is írjam bele az önéletrajzomba? Egyébként is manapság már az amerikai formát kell alkalmazni. Elfér abban minden. Csak a lényeg nem.”
Laik Eszter
Önlexikon - Kortárs magyar írók önszócikkei
Cédrus Művészeti Alapítvány, 528 oldal, 3990 Ft
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
A vérzés hiánya – Annie Ernaux: Lánytörténet
Tűzön-vízen át – Mark Haddon: A Delfin
„A legaljasabb és a legnemesebb dolgokra egyaránt képesek vagyunk” – Bene Zoltán
A határozottan szív alakú szirom – Interjú Géczi Jánossal
Különleges emlék egy csodálatos nagymamáról – Beszélgetés Finy Petrával