Horváth Péter író, rendező tollából két évvel a Bogárvérrel után megszületett a folytatás: A képíró – M. S. mester története. A regényírásról, M. S. mesterről és koráról beszélgettünk a szerzővel.

– Főszereplőinek többfajta megítélése létezhet. Nem feltétlenül pozitívak vagy negatívak. Ez tudatos volt?

– Ilyenek lettek. Ők akartak ilyenek lenni, én nem nagyon írtam ezt a könyvet, ezt csak diktálta valaki. Nem döntöm el előre, hogy valaki legyen ilyen meg olyan. Nem, születik, aztán lesz. Elindul a történet, aztán meglátjuk, hogy mi lesz belőle.

– Megdöbbentő, hogy az ön által ábrázolt papi világ mennyire mocskos minden értelemben. Ez a képzelete szüleménye?

– Nem hiszem. Nem véletlenül született a reformáció harminc évvel később. A papi réteg abszolút hatalmi ágazat volt, de voltak persze „rendes”– azaz mélyen hívő, és hitükhöz méltóan cselekvő – papok is. De az egész egy nagyon erősen működő hatalmi gépezet volt, csak nézzük meg a pápákat – hiszen a fejétől bűzlik a hal –, melyiknek hány gyereke volt, hány szeretője, micsoda orgiákon vettek részt. Érthető emberi vágyakkal és egy kicsit túlhajtott hatalmi törekvésekkel voltak megáldva. Nem véletlen, hogy a Luther egyszer csak felborította az egész világot, és Európa pillanatok alatt kettészakadt.

– Bizonyos értelemben kiábrándító az ön által ábrázolt világ. Az embernek le kell számolnia az illúzióival.

– Nekem sose voltak illúzióim. Az ember minden korban ugyanolyan. Az emberi törekvések, hogy éljek jól, legyen nekem több, mint a szomszédomnak – állandóak. Hogy milyen eszközökkel, milyen mértékig, mikor, hogyan képviseljük az érdekeinket – az változik. Az újkorban hatalmasat változik a világ, fenekestül felfordul, körülbelül úgy, ahogy manapság. Az rend, amelyben az Isten megingathatatlanul uralkodott a trónusán, és az általa teremtett rendet a megbízottai tartják fenn, megtörik. Ebben a világban az én helyem ott van, ahova születek, és az a feladatom, hogy úgy szolgáljam a teremtést, hogy azt a szerepet, ami nekem adatott, próbáljam betölteni. Ez a világ ebben az időben egyszer csak kitágul. Mi lenne, ha én nem azt venném feleségül, akit a szüleim gondolnak, hanem mondjuk azt, aki tetszik nekem. Vagy úgy döntök, hogy el akarok menni Amerikába. A mindenek felett álló hatalmas, parancsuralmi isten képe megrendült. Megrendült minden, amelyben korábban évszázadokon át hittek. Nagyon erős mobilizáció indult el pontosan ebben az időben. Amiből Magyarország szerencsétlen módon százötven évre kimaradt. Nagyon érdekes kor, amely erősen hasonlít a mostani világunkhoz.

– Szerepel a könyvben egy mondat: „Ki tudja, hogy ki volt a Megváltó keresztjét készítő ács?” Ha közreműködöm a bűnben, még nem vagyok bűnös? Meddig hajtunk végre parancsot, mikortól vagyunk bűnsegédek?

– Az egy dolog, hogy az embertársainkért meg kell próbálni lehetőség szerint nyílt szívvel és bátran tenni azt, amit lehet. Amit nem lehet, azt nem lehet tenni. A lehetőségeinkhez képest kell etikusan élni. Az a baj, hogy a történelem forrongása során embertelen helyzetbe kerül az ember. Olyan választások elé állítja a történelem, amelyre nincsenek jó válaszai. Nem lehetnek. Az, hogy az életemet feláldozom valamiért, az nem emberi, nem helyes válasz. Pontosan az lenne a kultúrának a feladata, hogy ezeket a helyzeteket ne engedje létrejönni. Olyan helyzeteket, hogy az egzisztenciámat vagy az életemet kell kockáztatnom valami olyanért, amit helyesnek vélek. Ez volna a kultúra feladata, hogy ez ne legyen ilyen kockázatos. Ez volna a szabadság.

– M. S. mesterről nagyon keveset tudunk. Hogyan tudott egy ilyen alakot megteremteni, akiről ennyire kevés információ áll rendelkezésre?

– Először is úgy gondoltam, hogy legyen ő magyar. Mint hazánkfia úgy gondolom, nagyon jó, hogy nekünk van egy ilyen kiváló festőnk 1503-ból. Teljes volt a szabadságom, hiszen nemhogy keveset tudunk róla, hanem jóformán semmit. Előzményei sincsenek és folytatása sincs ennek a hatalmas kvalitásnak. Nincsenek nyomai a Felvidéken, Európában, sehol sem, hogy festett volna tovább. Tehát nyilvánvalóan nem festett, valószínűleg meghalt.
De nem a történelmi nyomozás érdekelt, hanem egy olyan valakit szerettem volna megírni, aki bizonyos értelemben hasonlít hozzám. Aki azt mondja, hogy nem kell okvetlenül nagynak lenni. M. S. mestert kölyökkorától arra buzdítják, hogy fessen önálló képeket. De ő csak különböző barátainak, munkaadóinak műhelyeiben festi a lovak hátsóját, a kék eget, egy drapériát vagy egy arcot. Mondják neki, miért nem festi a saját katedrálisát, mire ő azt mondja, hogy az nem érdekli, nem gondolja, hogy az ő dolga volna. És egyszer csak véletlenül kap egy olyan megbízást, melyet nem lehet visszautasítani. És elkezdi festeni élete első önálló képsorozatát. És akkor megérez valamit abból, hogy milyen dolog a tehetségét valóban szolgálni. De nem tudja folytatni, mert az élet – a halál – nem engedi.

– Miben áll önnel a hasonlósága?

– Abban például, hogy én 62 éves koromra semmilyen karriert nem építettem. Sem íróit, sem rendezőit, sem anyagit. Nem gondoltam magam fontosnak. Nem gondoltam ezt magamhoz illőnek. Nem leltem benne kedvemet. Az élet időnként hozott olyan lehetőségeket, melyekkel ha élek, akkor most sokkal jobb anyagi körülmények között élnék, sokkal ismertebb volnék. De mindez nem érdekel. És M. S.-t sem igazán érdekli. Ő jól élte az életét ott, amerre a sors vagy a véletlen vetette. Egy pontig. Ezen a ponton kezdtük együtt ezt a regényt.

Jolsvai Júlia

Horváth Péter: A képíró – M. S. mester története
Noran Libro, 2013, 600 oldal, 3990 Ft