Már megszokhattuk, hogy Grecsó Krisztián figurái ki-be járkálnak regényei, novellái lapjain, egyik kötetből átjárnak a másikba. A harminc év napsütés című tárcanovellákból álló kötetben is vannak ismert arcok, vannak beazonosítható helyek és persze egy sor fiktív szereplő és történés. A kötet szervezőelve, a nagyapa időjárási kalendáriuma viszont nagyon is valóságos képződmény.

-  A novellás kötet kiindulópontja nagyapád kalendáriuma, amelyben 30 éven keresztül feljegyezte, milyen az időjárás, esik, vagy fúj-e aznap. Nemcsak a parasztember természeti megfigyeléseit láthatjuk benne, hanem utal a régebben közkeletű kincses kalendáriumra is, amelyben napra lebontva meg voltak adva az aktuális paraszti teendők az állatok körül, a kertben és a földeken.

– Nagyapám kézírásos füzetei valóban több szálon is kapcsolódnak a népi hagyományhoz: egyrészt a paraszti írásbeliség megnyilvánulásai, másrészt megidézik a gazdasági kalendáriumok világát. Megjelenik bennük nagyapám – akár gyávaságnak is nevezhető – szemérmessége, miszerint szeretne ő szembenézni magával és a múltjával, de röstelli, meg „nem úgy nevelték”. Ám mégis működik benne a kényszer, hogy kezdjen valamit az idő múlásával. Nagyapám egyetlen egyszer kilépett a szerepéből és írt egy mondatot magáról, ami így hangzott:”A mamának titkai vannak”. Egy mondatot, ami már nem bírt bent maradni. Ebből gondolom, hogy nem csupán gazdasági jegyzetekről van itt szó, hanem egyfajta naplóról is. Ez a mondat egyébként nem került bele a könyvbe. A naplónak különösen az eleje érdekes nyelvi szempontból, ahol még a saját szavaival fogalmaz, amikor még nem sajátította el a meteorológiai szakszókincset. Megrendítő érzés volt számomra először látni ezt a szöveget egyben. Sokat pereltem ugyanis a nagyapámmal, hogy írja le a család történetét. Amikor külön-külön láttam a füzeteket, inkább csak megmosolyogtattak, de egyben látni a harminc évet, megrázó, mi több, felemelő élmény volt. El is szégyelltem magam, de komolyan. Ezért is fűztem fel végül a novellákat erre a témára.

- A novellák lazán kapcsolódó füzére egyszerre szól az emlékezésről, és a generációk közötti kommunikációs nehézségekről.

– Amikor elkezdtem összerakni a tárcanovellákat, láttam, hogy nagyon sokféle kötetet állíthatnék össze. Végül olyat próbáltam csinálni, amilyent akár nagyapám is írhatott volna. Persze nemcsak a régmúltban játszódó történetek kaptak helyet a kötetben, sok közülük nagyon is mai. Az elv az volt, hogy miféle történetek férnének bele egy képzeletbeli kalendáriumba, mondjuk, a villanyóra-állás feljegyzése helyett. A naptár jelleget erősíti még, hogy sok történet valamilyen ünnephez, évfordulóhoz, jeles naphoz kötődik. Olyan napokhoz, amelyeknek része az önmagunk feletti leltározás és elszámolás. Amikor az ünnep eredeti értelme szerint azért ülünk össze, hogy „fölfogjuk” a saját kötődéseinket, hagyományainkat, és megerősítsük a családi kapcsolatainkat. A szövegeket a sokszínű tematika ellenére a világszemlélete teszi egységessé.

- Kalendáriumod nemcsak az időben, hanem a térben is kalauzol. Falusi, kisvárosi, vidéki házban és panelben játszódó, illetve nagyvárosi életképeket villantasz fel.

– Először mertem megcsinálni, hogy nem adtam fiktív helyszín- és városneveket. Olvasóként azt tapasztaltam, hogy ez röhejes. Korábban is törekedtem arra, hogy a helyszínek leírása minden szempontból pontos és valósághű legyen. Még ha a történet fiktív is, utánajárok, hogy az adott épület, tér, stb., valóban ott volt-e abban az időben, amikor az írásom játszódik. Most egy olyan regényen dolgozom, amelynek a helyszíne az 1980-as évek Szegedje, és feltétlenül fontos, hogy hitelesen tudjam ábrázolni, milyen volt abban az időben a város, és mi történt vele. A prózaeszményem szigorúan realisztikus és ezen belül is szeretek egészen közel menni a dolgokhoz, mintegy mikroszkópon keresztül vizsgálni azt a kis szeletet, amivel foglalkozom. A nagy ecsetvonások nekem nem mennek. Rengeteget kell húznom az írásaimból, mert hajlamos vagyok arra, hogy a jelenet végén összefoglaljam, mi történt, ne adj isten tanulságot vonjak le belőle!

- Feltűnően sok az érzelmes jelenet a kötetben. Van ennek valamilyen különös oka?

– Teljesen igaz, mások is mondták már. Ha a szövegeket összeveted pl. a Pletykaanyu karcosságával, szembetűnően másképp kezelik a helyzeteket, az embereket, vagy akár a szülőföldhöz való viszonyt. Egész biztos, hogy összefügg a korommal, azzal hogy a középgeneráció tagjait már nagyon sok veszteségélmény érte, már sok minden a hátunk mögött van. Bizonyos világok nyomtalanul eltűnnek, mire negyven leszel. A gyermekkorodban megtapasztalt ritmus és világlátás már örökre a múlté. És piszkosul tud hiányozni! És honvágyad van, de nincs visszaút, legalábbis a valós világban nincs. Na de erre való a fikció! A novelláskötet ezeknek a honvágyaknak is terepe, azt az illúziót kelti, mintha megtehetnénk, hogy visszamegyünk. Magamtól hajlamos lennék még szentimentálisabb lenni, de szerencsére ettől megóv, hogy egészen közel megyek a témámhoz, és úgy vizsgálódom. Ebben a nagyításban egy nüánsznyi apróságból – pl. a panellakás ajtaján található kémlelővel való játék ­– életre szóló élmény válik. Bizonyos helyzeteken pedig épp a banalitás segít túllépni: amikor a négyévnyi hadifogságból hazatérő férj beáll szilvalekvárt főzni a feleségével, ahelyett, hogy leülnének hosszasan beszélgetni. Már előre látom, hogy a kritikusok ebbe fognak leginkább belekötni.

- Túl vagy a szülők, nagyszülők írásbeliségét feldolgozó műveken, elszámoltál, leszámoltál a családi múltnak ezen részével. Mi jöhet ezután?

– Érdekes, amit mondasz. Nem gondoltam én korszakhatárnak, de valahogy mégis az lett belőle. Ha a regényeket egy bolygónak képzeljük el, akkor a kisebb írások, karcolatok, a körülötte keringő kisbolygók. Kiegészítik a nagyokat. Észre sem vettem, de lezárult valami. A következő regényem főhőse egy tíz éves Szegeden élő kislány. A Jelmezbál című könyvemben a novellák és a történetek átjárnak egymásba, a valós figurákról mintázott szereplők mellé bejöttek fiktív szereplők és azok sorsa elkezdett bonyolódni. Közülük Vera élete folytatódik tovább az új könyvben. Valami egészen más jön tehát.

Szénási Zsófia
Fotó: Szabó J. Judit

Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés
Magvető Kiadó, 240 oldal, 3299 Ft