Margaret Atwoodot senkinek nem kell bemutatni: a Szolgálólány meséjéből készült nagy sikerű sorozatnak hála immár itthon is egyre gyorsabb ütemben jelennek meg az életmű kötetei a Jelenkor kiadó jóvoltából. Legutóbb első megjelent regényét, Az ehető nőt foghatta kezébe az olvasó, most pedig ismét egy korai kötettel ismerkedhetünk meg; a Macskaszem eredetileg 1988-ban jelent meg.

Atwood hősei sokszor nem mindennapi nők, nincs ez másképp a gyerek Elaine Risley-vel sem, aki családjával együtt szinte állandóan mozgásban van: apja biológusként ugyanis különböző rovarok nyomában jár. Hol megfigyelnie kell őket, hol a fákat megtámadó kártevőktől megszabadulnia, a család pedig utazik vele Kanada különböző tájain át, életük elfér egy furgon hátuljában. Mégis, boldog időszak ez Elaine és bátyja, Stephen számára: annyit játszhatnak a szabadban, amennyit csak akarnak, annyira koszolhatják össze ruhájukat, amennyire csak szeretnék,  és közelebb kerülhetnek a természethez, mint bárki, akit ismernek. Valami azonban mégis hiányzik Elaine életéből: „Barátokat akarok, olyanokat, akik lányok. Barátnőket. Tudom, hogy léteznek, olvastam róluk a könyvekben, de nekem még sosem voltak lány barátaim, mert sosem maradtam elég ideig egy helyen.” Ez a probléma is megoldódni látszik, mikor apja állást kap, házat vesznek, és Torontóban telepednek le, ahol a gyerekek iskolába járhatnak. Miért írja mégis Elaine, hogy „Mielőtt Torontóba költöztünk, boldog voltam”?

A regény két idősíkban játszódik, a felnőtt, immár a saját retrospektív kiállítására Torontóba érkező festőművész Elaine visszaemlékezésein keresztül ismerjük meg gyermekkorát, bátyja és barátnői történetét. Az új városban ugyanis a gyermek Elaine végre barátnőkre lel, rögtön kettőre is, a konzervatív Carolra, akinek anyja mindig tudja, pontosan hogyan kell viselkedni, és az istenfélő Grace-re, akinek családjával vasárnaponta templomba jár. Annak ellenére, hogy saját bevallása szerint Elaine jobban tudja, hogyan viselkedjen a fiúk, mint a lányok közelében, mivel annyi időt töltött a bátyjával; egy ideig úgy tűnik, a három lány kapcsolata szinte harmonikus. Mígnem a következő nyáron Elaine és családja északra utaznak apja munkája miatt, és visszatértükkor egy újabb lány csapódik hozzájuk: Cordelia, aki új a városban.

Innentől kezdve a regény átcsap egy nagyon női problémakör tárgyalásába. Azt mondom, nagyon női, és ezt lehet vitatni, hiszen persze a fiúk is kegyetlenkednek egymással, valahogy mégis másfajta kegyetlenkedések azok, mint a tízéves lányok játékai. Cordelia ugyanis szinte rögtön átveszi a vezető szerepét a kis csapatban, ahol a játéknak hamarosan egyetlen célja lesz: Elaine megalázása. Persze nem így nevezik, ők csak segíteni szeretnének, mondják, átformálni Elaine-t olyanná, amilyennek szerintük lennie kéne. Ezt néha Elaine is elhiszi, néha nem. Néha ő is azt gondolja, nem megfelelőek a ruhái, nem megfelelő a családja, nem tud megfelelően viselkedni, néha elhiszi, hogy a lányok a barátai és megosztja velük a zacskó gumicukrot, máskor tiszta szívéből gyűlöli őket. „Szorongok amiatt, amit ma mondtam, hogy milyen arcot vágtam, hogyan jártam, mit viseltem, mert ezeken mind javítani kell. Nem vagyok normális, nem vagyok olyan, mint a többi lány. Cordelia ezt mondja, de ő segíteni fog nekem. Grace és Carol is segíteni fog. Kemény munka lesz, és hosszú időbe telik.”  A verbális bántalmazásnak lassan fizikai jelei is lesznek, Elaine lefogy, lerágja a bőrt a körmei mellől, és egy alkalommal a lányok olyan messzire mennek, hogy Elaine kis híján halálra fagy a folyóparton.

A helyzet azonban lassan rendeződik, ahogy a lányok idővel más osztályokba kerülnek, és Elaine is elfelejti lassan, mit kellett eltűrnie gyermekkorában, így amikor a középiskola első napján anyja utasítására Cordeliával együtt kell elmennie az iskolába, szeme sem rebben. Sőt, a két lány között újra barátság szövődik, ám mostanra megfordultak az erőviszonyok: Elaine csípős nyelve gyakran csattan Cordelián, aki egyre kevésbé vág vissza, és az olvasó egyre inkább belátja, hogy Cordeliának sem a családi hátterében, sem pedig a fejében nincs minden rendben. Elaine egyre inkább magára hagyja, és mikor Cordelia megbukik, és iskolát kell váltania, nem keresi többet. „Félek Cordeliától (...) Mert bizonyos értelemben helyet cseréltünk, és elfelejtettem, mikor.”

Atwood ismét megmutatja azt, amiben a legjobb: tűpontos megfigyeléseit az emberi működésekről és emberi kapcsolatokról, tehetségét a mély, lélektani ábrázolásokban anélkül, hogy giccsbe fordulna a szöveg; gondolatait a nők helyzetéről anélkül, hogy feminista propaganda válna belőle (sőt, a felnőtt Elaine többször is kifejti, miért nem tartja magát feministának). A tőle már megszokott szimbólumok is jelen vannak a szövegben, Elaine éppen úgy szemléli életét a zaklatások során, mint ahogy kedvenc üveggolyója, a macskaszem kinéz – kívülről egy kemény, színtelen, látszólag törhetetlen anyag védi a belsőt, ami színes és élettel teli. Az apja gyakran hangoztatott, lepkékre vonatkozó mondata, a „Fél szárnnyal nem lehet repülni”, ugyanígy utal Elaine-re is, akinek napról napra törik le szárnyait, míg végül meg nem tanul szállni. A nevek között is akad olyan, mely többletjelentéssel bír, a baljóslatú nevű Cordelia is itt három lánytestvér közül az egyik, az, aki a legkevésbé képes apjának megfelelni, és sorsa itt is éppen az ellenkezőjére fordul, mint várnánk, ahogy a shakespeare-i darabban is. A különc, bogaras báty, Stephen pedig asztrofizikát tanul, és az univerzum tágulásával foglalkozik… ismerős?

A Macskaszemben tehát megtalálhatunk mindent, amit már Atwoodtól megszokhattunk, és ugyan a történet tempója egy kicsivel lassabb a szokottnál, mégsem fogunk csalódni, ha belevetjük magunkat Elaine és a lányok történetébe.

Bráder Edina

Margaret Atwood: Macskaszem
Jelenkor Kiadó, 668 oldal, 4499 Ft