Idén ősszel gazdag krimikínálattal találkozhatnak a műfaj kedvelői. Akad régimódi Agatha Cristie történet, és merőben újszerű, jószerivel az összes szabályt felrúgó skandináv krimi is. Olvashatunk igazi vadnyugati környezetbe illő szabályos leszámolásról, valamint igazi 21. századi izgalmas adatlopásról.

Az Ulpius-ház jóvoltából látott napvilágot John Connoly Halálhozók című könyve. A fülszöveg alapján egészen másfajta történetre számítottam, de annak ellenére, hogy eltér a műfaj hagyományaitól, magával ragadó a történet. Louis és Angel története, melyben az az érdekes, hogy Louis bérgyilkosként tengeti életét. Megtudhatjuk, hogyan, miért választotta ezt az útat, amely rögös ugyan, ahogy a későbbiekben látni fogjuk, de mégis meglepően hétköznapi, azt ne mondjam, kispolgári életet biztosít számukra. Persze bizonyos óvintézkedéseket muszáj megtenniük, de ezektől eltekintve egészen átlagos életet élhet ez a különleges pár.

Ám csak addig, amíg meg nem bízzák őket egy különleges munkával, amelyből kifolyólag északra kell utazniuk, hogy leszámoljanak az óriási, erődítményszerű birtokán élő különc milliomossal. Csakhogy kiderül, hogy a megbízatás csapda, melyet épp maga a célpont állított Louis számára, hogy segítsen leróni egy régi tartozást. Ettől kezdve elszabadulnak az indulatok, egészen váratlan és meglepő fordulatokat vesz a cselekmény.

A történet természetesen nagyon mai, mai berendezések, eszközök, egyszóval mai kulisszák között játszódik, miközben az egész könyvből áradó hangulat a vadnyugatot idézi, a figurák értékrendje, gondolkodásmódja is alapvetően régimódi és merőben idegen a mai világtól. Ha a 19. században játszódna, jóval inkább megállná a helyét – csak akkor hogyan gyilkolnának meg valakit a saját medencéjében a tisztítófolyadék méregre cserélésével?

Ezzel együtt szórakoztató és olvasmányos könyv a Halálhozók, amit, bár gyilkolni gyilkolnak benne bőven, mégis szívesebben neveznénk hőstörténetnek, mint kriminek.

A hagyományos krimik számos ismérvével rendelkezik Deaver Ablak a halálra című könyve, miközben nagyon nehéz, bár nem lehetetlen egy olyan nyomozót elképzelnünk, aki teljesen mozgásképtelen, szavaival irányítja az őt kiszolgáló csúcstechnikájú gépeket. Ám ennek ellenére biztos kézzel irányítja a nyomozást, amelyhez személyesen is köze van. Ugyanis éppen unokatestvérét, akihez valaha igen szoros szálak fűzték, helyezték vád alá egy olyan gyilkosság elkövetéséért, melyet minden bizonnyal nem ő követett el. Annak ellenére, hogy minden létező nyom (DNS-minták, cipőtalplenyomatok stb.) a bűnösségét bizonyítja. Lincoln Rhyme (a mozgásképtelen nyomozó) és Amelia, a barátnője kezdenek nyomozni e rejtélyes ügyben. Kiderül, nem is egy ilyen eset történt, amelyekben látszólag mindig cáfolhatatlan nyomok bizonyítják a vádlott bűnösségét, de valami mégis arra mutat, hogy egy titokzatos ismeretlen követte el őket, aki valamilyen módon birtokába jutott a kiszemelt „áldozat” adatainak, tisztában van a szokásaival, és bármilyen tulajdonát könnyűszerrel ellopja.

Így aztán a krimi egyre inkább hasonlítani kezd egy thrillerre, vagy még inkább egy egészen közeli jövőben játszódó utópiára, melyben megtörténik mindaz, amitől sokan egyre jobban tartanak: visszaélnek az adatainkkal, ellopják a személyiségünket. Különösen rémisztő annak az alaknak az esete, akinek az adatait csak gyakorlásképpen lopta el a bűnös, hogy kipróbálja, mennyiben és hogyan képes valakinek összekuszálni és szétrombolni az életét.

Mondani sem kell, hogy végül az áldozatkész nyomozópáros munkáját siker koronázza, nem könnyen, de sikerül kézre keríteniük a bűnöst.

Szerencsére az Európa Kiadó gondoskodik róla, hogy az Agatha Cristie-rajongók folyamatosan hozzájussanak az írónő könyveihez. Most egy olyan kötet látott napvilágot, amely a papírkötésű, újságosoknál terjesztett húszkötetes sorozatnak nem volt része, de valószínűleg csak terjedelmi korlátok miatt maradhatott ki, hiszen egyike az igen élvezetes Poirot-daraboknak. Christie-nél már nem maga a gyilkosság és a felgöngyölítése az érdekes, hiszen ha olvastunk öt Poirot- és öt Miss Marple-történetet, elég hamar rájövünk, hogyan jár az írónő agya, hanem az a miliő, amelyben ezek a figurák élnek, a szereplők maguk, az általuk képviselt értékrend, az életmódjuk, és persze a két zseniális főszereplő, akiknek alakja mindig nagy figyelmet követel.

A kutya se látta egy vénkisasszony, Emily Arundell meggyilkolásának a története, aki ahogy ez Christie-nél elég gyakori, nagyon öreg, nagyon gazdag, de helyén van az esze. És persze körül van véve szegény rokonokkal, akik mind az ő vagyonára ácsingóznak. Ám az eszes Arundell kisasszony eléggé ostoba módon nem hajlandó semmit sem jutatni a pénzből leszármazottainak, akik közül az egyik így kénytelen meglehetősen fondorlatos módon megölni őt. Hogy hogyan történt a gyilkosság, mi vezetett el idáig, arról természetesen Poirot az utolsó fejezetben fellebbenti a fátylat.

Ha az eseményektől hemzsegő, pörgő, fordulatos Christie-regénnyel hasonlítjuk össze a svéd Nesser könyvét, csalódni fogunk. Ez az a könyv ugyanis, amelyben az első kétszáz oldalon a gyilkosságokon kívül lényegében nem történik semmi.

Van Veeteren főfelügyelő a gyilkosságok elkövetésének helyszíne közelében nyaral, így kerül kapcsolatba a különleges üggyel. Ám hiába lát neki nagy elánnal a helyi hatóságok, majd később egy kollégája segítségével a nyomozásnak, az nem más, mint sűrű ködben tapogatózás. A nyomozók kikérdeznek mindenkit, aki bármilyen kapcsolatban állt az áldozatokkal, de halvány lila gőzük sincs arról, mi köti össze ezeket az embereket, és miért ölték meg őket oly brutális módon: baltát állítottak a fejükbe.

Részt vesz a nyomozásban a közvetlenül nyugdíjazása előtt álló rendőrfőnök, aki úgy szeretné befejezni a pályafutását, hogy ezt az ügyet még megoldja. Ám a nyomzás csak nem akar kimozdulni a holtpontról, miközben azért történik ez-az: a tehetséges fiatal nyomozónő finom flörtbe kezd távolról érkező kollégájával, Van Veeteren elsakkozgat borozgatás közben a nyugdíjba készülő rendőrfőnökkel.

A feszült várakozást remekül érzékeltetni képes az író, és a regény annak ellenére lesz izgalmas és magával ragadó, hogy ennyire nem bővelkedik cselekményben. Ám amikor meglódulnak az események és kiderül, ki is a gyilkos, az embernek még a lélegzete is eláll.

Annak, aki először találkozik Brenner nyomozóval, meglehetősen furcsának hat Wolf Haas A Brenner és a Jóisten című mű stílusa és pláne az elbeszélője. Hát még amikor kiderül, hogy ez a hetedik kötet, és az előző kötetben a történetek elbeszélője már meghalt. Ám nem kell csüggedni, a szerző feltámasztotta az elbeszélőt, és most mint az Elbeszélés Szelleme ontja magából Brenner történeteit. Ez a mindentudó elbeszélő azonban igencsak szószátyár és fárasztó, sőt helyenként rettentő idegesítő.

Ám maga történet szarkasztikus, ironikus, vicces és szellemes, csak az elbeszélőt tudnánk feledni. Az elbeszélő feltámasztásán kívül több csavar is van a könyvben, Brenner most nem is nyomozó, hanem sofőr, aki egy kétéves kislányt fuvaroz napra nap. Csakhogy egy alkalommal tankolás közben a kislány eltűnik. Anyja, az abortuszklinika igazgatója rövid úton kirúgja Brennert, aki nem hagy nyugodni a dolog, újra belevág a korábban megutált nyomozói munkába. És a nyomozás során még a Jóistennel is összefut.

Azok fogják örömüket lelni ebben a kötetben, akik szeretik a humort, és nem várják feltétlenül azt, hogy minden oldalon három gyilkosság történjen, hanem van kedvük néha megállni és elgondolkodni egy szép szóviccen vagy etikai problémán.

Jolsvai Júlia

John Connoly: Halálhozók, Ulpius-ház, 512 oldal, 3499 Ft; Jeffery Deaver: Ablak a halálra, Alexandra Kiadó, 512 oldal, 2699 Ft; Agatha Cristie: A kutya se látta, Európa Kiadó, 2012, 336 oldal, 2300 Ft; Håkan Nesser: A Borkmann-elv, 2012, 272 oldal, 2980 Ft; Wolf Haas: A Brenner és a Jóisten, Brenner nyomozó történetei, Scolar Kiadó, 240 oldal, 2450 Ft