Fordulatos történetet vehet kezébe az, aki Jeffrey Archer új könyvét, az Aki mert választja olvasmányául. A regény meglepetésekben gazdag, ám emellett az angolokra oly jellemző visszafogottság is tetten érhető a sorok között, miközben érdekes következtetéseket vonhatunk le a rendőri munka és a bírósági perek kimondatlan szabályairól.

„Ez nem egy detektívregény, hanem egy detektívről szóló regény” – hirdeti az első oldalakon a szerző. Ez a detektív pedig William Warwick, akinek a nevével az Archer könyveket ismerők már találkozhattak: a Clifton Krónikák sorozatban a címszereplő író könyvében szerepel a jelentős karriert befutott Warwick nyomozó. Az ő történetének bevezetőjét olvashatjuk ebben a kötetben.

William már gyerekkora óta nyomozónak készül. Igazán szerencsés fickó, akinek nem kellett soha nélkülöznie, és élvezi a családja támogatását. Még akkor is, ha folyamatosan harcol apjával, mert Sir Julian Warwick szeretné, ha a fia ugyanolyan híres védőügyvéddé válna, mint ő maga. Julian morgolódik, amikor fia szakmai tanácsokat kér tőle a nyomozásaival kapcsolatosan, de képtelen volna nem segíteni, sőt, még William leendő apósának tárgyalásán a védőügyvéd szerepét is elvállalja. Ő a ráció, az erő a családban, aki szereti, ha úgy mennek a dolgok, ahogyan ő akarja. Becsületességét és állhatatosságát mindkét gyermeke örökölte. Amíg William azért csatázik apjával, mert nem lett ügyvéd, addig Grace azzal küzd, hogy bár az lett, apja mégsem elégedett vele. William csodálkozva látja, hogy Grace méltó utódja édesapjuknak (egy olyan tárgyaláson találkoznak, ahol ő tanúként van jelen, míg a testvére az általa letartóztatott férfi védőügyvédje). Azonban Julian szerint „Grace bármelyik nincstelen rászorulót hajlandó képviselni”, és „csak reménytelen ügyeket karol fel, és sosem nyer”. Ha a csupaszív édesanya nem működne villámhárítóként az apa és gyermekei között, valószínűleg gyakrabban válnának el haraggal egymástól. Így azonban dinamikus szócsatáik ellenére egy összetartó családi közösséget alkotnak.

William a véletlennek és művészettörténeti képzésének köszönhetően járőrévei után azonnal a Scotland Yard műkincsvédelmi osztályára kerül, ahol felettesei látják benne a tehetséget, és igyekeznek pallérozni a tudását. A zöldfülű Warwick elkövet néhány hibát, amelyeket szerencsére helyre lehet hozni, majd szemfülességének köszönhetően a végére jár első nagyobb horderejű ügyének: a hét éve elrabolt Rembrandt-festmény visszakerül a Fitzmolean múzeumba, eredeti helyére. William ennek a nyomozásnak a kapcsán ismeri meg Betht, és a szerelem vakká teszi: az árulkodó jelek ellenére csak hosszú idő után jön rá arra, hogy a lány édesapja gyilkosság miatt tölti börtönbüntetését. Arthur Rainsford azonban ártatlan, és nagy szerencséje, hogy a lánya éppen egy Warwickba szeretett bele: Julian és Grace az újratárgyaláson bebizonyítják a férfi ártatlanságát.

Az írók általában szilárd alapvetésekre építik regényeiket, amelyeket az olvasók nem kérdőjeleznek meg, hanem azok szellemében értelmezik a művet. Azonban itt (főként az igazságszolgáltatás tekintetében) semmi sem fekete vagy fehér. A rendőrök munkájának eredményeként közel sem biztos, hogy a bűnözők börtönbe kerülnek. Vagy semmit, vagy kevesebbet kapnak, mint amit érdemelnének, de az is előfordul, hogy jóval többet. A rendőrökről jóhiszeműen azt sejtjük, hogy lelkiismeretesen dolgoznak, de ez sem törvényszerű. William a saját kárán tanulja meg, hogy egyértelműnek látszó ügyek kimenetele nem a nyomozókon múlik, amikor a testvérével kerül szembe a tárgyaláson: Grace olyan szempontokra világít rá, ami egyetlen rendőrnek sem jutott eszébe, és az ügy más megvilágításba helyezve már nem is olyan egyértelmű. A tárgyalás után nem tudhatjuk biztosan, hogy igazságos ítélet született-e. William édesapja a tárgyalóteremben nehéz ellenfél, olyan embereket ment meg a börtöntől, akikről a rendőrök azt állítják, hogy égbekiáltó bűntettet követtek el. Juliant mégis – Hawskby parancsnok szerint –törvénytisztelő, egyenes és jellemében szilárd embernek látja mindenki. William – sok kollégájával együtt – meg van győződve arról, hogy aki börtönbe kerül, az oda való, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy menyasszonyának apja ártatlan, amire már az első tárgyalásán rájöhettek volna, ha nem kezelik eleve bűnösnek és ebből kifolyólag hazugnak, amikor azt állította, a vallomásából eltüntettek egy oldalt. A regényben párhuzamosan olvashatjuk a Rembrandt képet eltulajdonító Miles Faulkner perét és Beth apjának, Arthur Rainsford perének újratárgyalását. Mindkét eset nagy médiaszenzáció, azonban az egyik esetben egy bonviván igyekszik a sármjával levenni a lábáról az esküdteket, gyakorlatilag port hint a közönség szemébe és isszák minden szavát, míg a másikban egy megtört családapa csak az igazságot ismételgeti, semmi többet, de egyáltalán nem hisznek neki (a Warwick család közbelépéséig). A Faulkner perben gyakorlatilag alig dolgozik az ügyvéd – akinek a jellemét egyébként Julian Warwickéval teljesen ellentétesnek mutatja be az író –, a vádlott gyakorlatilag a saját meséjének köszönhetően ússza meg a komolyabb büntetést. Ezzel ellentétben a Rainsford perben az ügyvédek brillíroznak, nem élnek erkölcsileg kifogásolható eszközökkel, átgondolt munkával érik el a felmentést, ám az igazi gyilkos és a nyomozó, akinek a tanúskodása tulajdonképpen börtönbe juttatta az ártatlan Arthur Rainsfordot, elmenekül az országból. Ezekben az eseményekben kell az olvasónak megtalálni az alapvetéseket (jelen esetben azt, hogy mit is tekintsen abszolút jónak), ami nem egyszerű feladat, talán azért sem, mert itt minden nézőpont kérdése.

Mindehhez érdekes adalék, hogy Jeffrey Archerről felületes internetes kutatással azt tudhatjuk meg, hogy az egyik legismertebb angol író és „szép pályaívet befutott politikus”. Meglepő fordulat életrajzában, hogy „2001-ben negatív hírként járta be a sajtót, hogy négyéves börtönbüntetést kapott, mivel hamisan esküdött a Daily Star bulvárújság ellen indított rágalmazási perében, és ezzel az igazságszolgáltatást is félrevezette. Az írónak végül mindössze két évet kellett rácsok mögött töltenie” – írja a General Press. Azonban egyetlen ballépésnél sokkal többről van szó Szlankó Bálint szerint, aki ugyanebben az évben egy index cikkben azt állítja, Archer kalandor, aki politikai pályafutása alatt a hatás kedvéért és saját előmenetelét elősegítendő tette, amit tett, és hogy a világ öt legnagyobb hazugja között tartják számon. (Kicsit mintha Miles Faulkner leírását olvasnánk.)„Mindig akad még egy ember, aki bedől neki. Mint minden szélhámos, ő sem tévedhetetlen. Sőt: gyanúsan sokat bukik. Mondhatni, valódi "csokker". De zsenije pont abban van, ahogyan talpra áll.” (https://index.hu/kulfold/archer/)

Ha hihetünk ezeknek a sokéves információknak, akkor tulajdonképpen ebben a regényben egy olyan ember formál meg jó és rossz karaktereket, aki maga is megosztja a közvéleményt saját szavahihetőségét illetően. Egy könyvet azonban lehet értelmezni az írójáról kialakult képpel együtt és anélkül is. Az olvasó dolga eldönteni, melyik módot választja, hiszen mindkét olvasatban izgalmas kihívás lehet ez a Jeffrey Archer regény.

Vincze Ágnes

Jeffrey Archer: Aki mer...
General Press Kiadó, 336 oldal, 3990 Ft