Egy gyógyulás története, avagy szibériai anziksz a nyolcvanas évekből

Kurgán. Így nevezik azokat a halmokat, amelyek ősi népek temetkezési helyét jelölik. Szibériában van egy ilyen nevű város is, itt állította fel világhírű kórházát Gavriil Abramovics Ilizarov, aki végtagsérült és rövidült végtagokkal született gyerekeket és felnőtteket gyógyított hosszú, komplikált és fájdalmas, de rendkívül hatásos módszerrel.

Marika az első műtét előtt, 4 évesen

Marika boldogan, kislány cipőben, leválasztott mutató- ujjal

Ilizarov szinte népmesei alak; sokgyermekes család tagjaként paraszti környezetben nőtt fel a Kaukázusban, és gyermekkori megfigyelései segítették találmánya kifejlesztésében, tudniillik a csontszövetet regenerálni képes ortopédiai készülék alapötletét a kocsirúd mellé hámba fogott lovak látványa adta meg. Bonyolult műtéti eljárásokkal és a készüléke segítségével megtanulta irányítani a csontképződést, olyan betegeket segítve ezzel jobb életminőséghez, akiket a traumatológusok addig reménytelennek tartottak: tíz-húsz centiméterrel rövidebb végtagokat, veleszületett ficamokat, csonttuberkulózist, vagy az erős lábgörbeséget is képes volt sikerrel kezelni. A könyv szerzője, Kádas Mária gyermeke is végtagrövidüléssel került hozzá. A kislány 1982-ben mindössze négy éves volt, amikor elvégezték rajta az első műtétet, és felhelyezték az ortopédiai készüléket, amelynek hónapokig tartó viselésével és folyamatos igazításával korrigálták a láb hibájának egy részét. Az édesanya naplót vezetett kurgáni tartózkodásukról, amely elmondhatatlan nehézségeket jelentett anyának és gyermekének egyaránt. A szibériai télben, ma már elképesztőnek tűnő körülmények között lakott az édesanya, aki naponta bejárt a kórházba, főzött, mosott, takarított a gyermekére sokszor erején felül. A mai sokat szidott egészségügyi ellátás (pozitív értelemben) fényévekre van attól, amit ők ott a nyolcvanas években átéltek, ráadásul egy idegen országban, idegen emberek között. Talpraesettségüknek, gyógyulni akarásuknak, no meg a szerencsének köszönhetően mégis barátokra és segítőtársakra találtak. A kislány közel egy évtized alatt összesen öt alkalommal részesült „apparátos” kezelésben Kurgánban, egy-egy etap fél-, vagy háromnegyed évig tartott, és tulajdonképpen csak azért szakadt meg, mert a rendszerváltozás után megváltoztak a finanszírozási körülmények és mérhetetlen árat kellett volna fizetni a kórházi ellátásért. A hosszadalmas és fájdalmas gyógymód hatásos volt, a kislány ma már egészséges felnőtt, aki teljes értékű életet élhet a társadalomban. A napló nem csupán a szocializmusban megszokott, ám az itthoninál lényegesen rosszabb életmódot és kórházi körülményeket örökíti meg, hanem azt a példátlan emberi és orvosi összefogást, ahogy a nagytekintélyű professzor és csapata minden akadályt leküzdve dolgozott. A szülők nemzetközi csapata szintén egymást segítve küzdött a gyerekek gyógyulásáért, a gyerekek pedig a kórházban is csak gyerekek maradtak; a műtét utáni fájdalmas heteket követte a kevésbé fájdalmas gyógyulási szakasz, a percre beosztott gyógytornák, az orosz nyelvű iskolázás és persze sok játék.  Kádas Mária könyve harminc évvel ezelőtt már egyszer megjelent, meglehetős feltűnést keltve. A gyógykezelés befejezéséről szóló rész azonban hiányzott belőle. Ezt pótolta most a szerző. Könyve egyszerre fájdalmas és felemelő olvasmány, és messze nem csak azokat érdekelheti, akiknek beteg gyerekük van. A benne megtapasztalható emberi tartás, a jóért való szenvedés és önfeláldozás példája minden korban érvényes.
Ilizarov módszere pedig a professzor halála után is tovább él, Magyarországon jelenleg a Heim Pál Kórházban alkalmazzák a sajátos gyógyítási metódust.

Szénási Zsófia

Kádas Mária: Kurgáni napló
Noran Libro, 437 oldal, 4500 Ft

Marika Ilizarov professzorral