Kálnay Adél magyar pedagógus, József Attila-díjas költő, író ez alkalommal két új kiadvánnyal jelentkezik az ünnepi könyvhéten: Tündérhajszál – Foglalkozz velem! mese- és foglalkoztató könyvével, amely a Tündérhajszál meseregényének bővített, új feldolgozása, illetve Ami marad címmel második verseskötetével.

– Pedagógusként mikor és milyen belső motivációból fordult az írás felé, és mi volt az első témája?

– Már kisgyerekként azt gondoltam, hogy egyszer író leszek. Akkor nem tudtam még megfogalmazni, miért, csupán éreztem, hogy írónak lenni jó. Utólag már tudom, hogy a teremtés, mint lehetőség vonzott. Teremteni egy másik világot, amilyen még nem volt. Aztán úgy alakult, hogy tanító lettem.  Szép szó, szép tartalommal. 36 évig tanítottam. Jól éreztem magam. Az első meseregényemet az akkori osztályomnak olvastam fel, de nem tudták, hogy én írtam. Nem akartam befolyásolni őket. Egy olyan játékbabáról szólt, aki tud gondolkozni, beszélni, de csak azok értik meg, akiknek szeretet van a szívében.

– Mennyire része a mindennapjainak az írás?

– Az írás szerves része az életemnek. Eddig hat gyermekkönyvem és kilenc felnőtteknek szóló kötetem jelent meg. Igazából akkor is írok, ha nem írok. Pontosabban képeket, embereket, hangulatokat raktározok el.

– Mit gondol a mai magyar gyermekkönyvekről?

– Nagyon sok jó gyermekkönyv jelent meg az elmúlt években. Tényleg, szinte követhetetlen. Én azokat a gyermekkönyveket szeretem, amelyek vagy bájosan humorosak, mint pl. a Micimackó, vagy üzennek valamit a felnőttnek is, pl. A kisherceg. Berg Judit könyvei, Varró Dániel és Lackfi János versei, verses meséi igazán élvezetesek, szórakoztatóak. De Nógrádi Gábort is szívesen olvasok, s sorolhatnám még hosszan. Mind a négy gyerekem már felnőtt, két unokám is már tinédzser korban. A legkisebb pedig messze van. De mindnyájan meséken nőttek, nőnek fel. S valóban elfogadók, nyitottak és szeretetteljesek.

– A most megjelenő mese-és foglalkoztató könyv több mint tíz éve jelent meg először, milyen mértékű átdolgozást igényelt?

– Hozzáírtam pár történetet, amiről úgy éreztem, hogy izgalmas lehet, illetve előkészítheti a következő mesekönyvet a pindurok életéről, s elkészítettem mindegyik kis meséhez egy úgynevezett feladatlapot.

– Elsősorban melyik korosztály a célközönség? Kiknek ajánlaná ezt a pozitív gondolkodásra késztető mesekönyvet?

– Öt–nyolc éves gyerekeknek ajánlom, szülőkkel, nagyszülőkkel való együttolvasásra. A meseolvasásnál nagyon fontos a meghittség, egyfajta intim együttlét, amely leginkább visszatekintve kapja meg a jelentőségét. Utólag fénylik fel, mennyire jó volt együtt kucorogni az ágyon, s a lámpa tompa fényénél megélni a meséket. Az én gyerekkoromban leginkább nagymamám mesélt, fejből, sötétben mondta a meséket. A kályha viháncoló fényeket vetít a falra, pattog a tűz, én a nagy dunyha alatt fekszem, biztonságban vagyok, s nagymamámat hallgatom.

– Pedagógusként mit tart legfontosabb közvetítendő értéknek?

– Ugyanazt, mint emberként: nyitottságot, elfogadást, empátiát, bizalmat. A gyerekek hihetetlenül fogékonyak. Olyanok, mint egy humusszal teli porhanyós talajú kertecske, megfogannak bennük az elültetett magok. Tanítani is ezért szerettem. Nagy szalmakalapos kertésznek éreztem magam, aki egy gyönyörű virágoskertben tesz-vesz. Mindegyik virág más, a kertész pedig locsolgatja őket, óvatosan lenyesi a vadhajtásokat, beszél hozzájuk és gyönyörködik bennük.

– Minden történtet végén kreatív összefoglaló kérdések megválaszolására van lehetőség, milyen szerkesztőelv mentén állította össze a különböző feladatokat?

– Visszacsatolás és figyelemirányítás volt a cél. Talán kissé didaktikusan, de az volt a célom, hogy megtalálják és megértsék a kis mesék üzenetét. A mesék mindegyikének egy kérdés a címe. Érdemes válaszolni rájuk, főleg, ha a tündérek kérik.

– A második verseskötete jelenik most meg, milyen plusz alkotói lehetőséget nyújt Önnek ez a műfaj?

– Ahogy a kötet fülszövegében is olvasható, verset csak akkor írok, ha a dallama megjelenik a fejemben. Ez így igaz. Inkább prózaíró vagyok, Domokos Mátyás, aki legfőbb mentorom volt, le is beszélt a versírásról. Azt mondta, kedves Adél, a maga lírája a prózájában van. Elfogadtam, de olykor kényszerít egy dallam, egy illat, egy hangulat, hogy versben szólaljon meg. Így születnek verseim, melyek mind történetek. Reménykedem, ha Domokos Mátyás olvasná őket, némelyik tetszene neki.

– Összegzést sejtet a kötet címe. Mióta érlelődnek ezek az írások?

– Ami marad, ez valóban összegzésnek tűnik, bár nem teljesen az, én folyton összegzéseket végzek, mert ugye, ki tudja. Szó van bennük emlékekről, szerelemről, öregedésről, halálról, s van pár ún. szociovers is, ami az árnyékos oldalt énekli meg.  A címadó vers édesanyám halálának megidézése. Nagyon szoros volt a kapcsolatunk. 90 évesen ment el, s még halálával is tanított engem. Ezzel a verssel nyertem el a Salvatore Quasimodo költőverseny fődíját, az Emlék-díjat tavaly.

– Hogy egy személyesebb kérdéssel zárjak, melyik vers áll önhöz legközelebb a kötetből?

– Mindegyik vers közel áll hozzám, mert mindegyik vers én vagyok. Lelkemből egy darab, ami, azzal gyógyít, hogy kiszakadt. Mindegyiket fontosnak és érvényesnek érzem.

Illényi Mária
Fotó: Ady Géza

Kálnay Adél: Tündérhajszál
Tiszatáj Alapítvány, 220 oldal, 2450 Ft