Ha Agatha Christie-t, a krimi műfajának koronázatlan királynőjét maguk elé képzelik, tapasztalatom szerint a legtöbben egy Miss Marple-re hasonlító figuraként teszik: egy kedves, idős hölgyet látnak, aki csinosan öltözködik, napjai nagy részét egy fotelben ülve tölti, miközben lankadatlanul csattognak kötőtűi, és ugyan minden helyi pletykát meghallgat, de azért nagyrészt békés az élete. A valóság azonban nem is állhatna távolabb ettől. Agatha Christie élete fordulatos, izgalmas és eseménydús volt – és minderről a Helikon kiadó gondozásában újra megjelent, Életem c. kötetében olvashatunk.

Agatha tulajdonképpen már gyerekként sem volt átlagos – átlagon felülien boldog gyerekként élt, futkározott és játszott Ashfield, a családi ház kertjében, miközben szeretett dadusa egy fa árnyékából figyelte. A könyv jelentős részét éppen ezek a gyerekkori emlékek teszik ki. Családjával aktív társadalmi életet éltek, gyakran utaztak nyaralni, és a kis Agathát érdekesebbnél érdekesebb emberek vették körül, nem utolsósorban például édesanyja, akinek egészen sajátos elvei voltak a lánygyermekek taníttatásáról – például nem szerette volna, ha Agatha túl korán megtanul olvasni. Ő persze nem tudta, hogy aggodalma teljesen fölösleges, hiszen lánya már régóta birtokában van ennek a tudásnak, és sorban olvassa a köteteket a könyvespolcról… A vidéki angliai gyerekkor leírása olyan pozitív, olyan kedves nosztalgiával átitatott, hogy az ember szinte maga is visszakívánkozik gyerekkorához, főleg, amikor ilyeneket olvas:

„Ha felébredtem, mindig elfogott egy különös érzés: az öröm, hogy élek. Nem hiszem, hogy ez tudatos lett volna – nem is lehet ilyesmit folyton végiggondolni –, de hát ott voltam én, ott volt a világ, kezdődött egy új nap, és várt egy újabb kaland az életnek nevezett izgalmas utazásban.”

De az írónő élete nem csupán gyermekként volt kalandos, eladósorban lévő nőként is sokat utazott édesanyjával, megjárta például Egyiptomot is, ahol szinte központi szerepet töltött be a társasági életben, és estélyről estélyre járva kereste a megfelelő kérőt – hasztalan. Végül a sors egy vagyontalan pilótát vetett elé, Archibald Christie-t, akivel kezdetben éppen emiatt nem kerítettek sort az esküvőre, később pedig a háború miatt voltak kénytelenek elhalasztani a dolgot. Agatha a nagy háború alatt a torquay-i kórházban dolgozott, először ápolóként, majd pedig a gyógyszertárban – ezért tudott eleget ahhoz a mérgekről, hogy első regényében éppen azzal kövessék el a gyilkosságot.

Archie-val való házasságának elbeszélése teszi ki a kötet nagyobb részét. Tőle született egyetlen gyermeke, Rosalind is, aki anyjához hasonlóan szintén érdekes karakter volt – és még nála is érdekesebb figurák a nevelőnők, akik felbukkannak a háztartásban. E kapcsolat leírásának a legizgalmasabb része azonban mégiscsak az, amikor a világkiállításra készülvén Archie és Agatha körbeutazzák a világot, és olyan dolgokat tapasztalnak meg, melyet a korabeli emberek ritkán – például Agatha lesz az első nő, aki valaha is felállt egy szörfdeszkán!

Az is kiderül a kötetből, hogyan született meg első regénye: egészen hihetetlen módon egy, a nővérével kötött fogadásból. Kitartó próbálkozás után ki is adták, persze a kiadó elsőre olyan szerződést kötött az írónővel, amelyből egyáltalán nem kedvezően jött ki, és éppen ezért, írja, sokáig tartott, mire elfogadta, hogy művei valóban sikeresek, és „főállású” író válhat belőle. Röviden arról is mesél, hogyan született meg Hercule Poirot alakja a fejében, és miért éppen belga nemzetiségű lett.

Egy jelentős epizód hiányzik a kötetből, és ezt sok kritikus fel is hánytorgatja az önéletrajznak. Archie-val való szétválása után ugyanis Agatha Christie tizenegy napra eltűnt, felbukkanásakor pedig nem emlékezett semmire. Erről azonban nem ír – valószínűleg túl személyesnek gondolta ahhoz, hogy megossza a nagyérdeművel.

A könyvnek csak az utolsó negyede beszéli el megismerkedését második férjével, Max Mallowannel, közel-keleti utazásaikat és az ásatásokat, amiken maga Agatha is aktívan részt vett; és itt avatja be az olvasót egy-két műhelytitokba is, miszerint gyakran elég csupán egy szék és egy asztal ahhoz, hogy ihletre leljen.

Mesélhetnénk még hosszan Agatha Christie varázslatos életéről – de hiszen minek, amikor megteszi maga is a könyvben. Mire az utolsó oldalnak is a végére érünk, már úgy csukjuk be a vaskos kötetet, hogy a nagy írónőt szinte kebelbarátnőnknek érezzük, akit bármikor áthívhatnánk teázni, hogy a szomszéd új, előnytelen frizuráján élcelődjünk vagy ússzunk egyet a közeli tóban. A bensőséges könnyed, gyakran humoros hang, amit a szöveg megüt, nagyban hozzájárul a kifogástalan olvasmányélményhez. Merem állítani, hogy ugyan minden detektívtörténete kifogástalan, mégis ez sikerült a legfordulatosabbra: a saját élete.

Bráder Edina

Agatha Christie: Életem
Fordítottta: Kállai Tibor
Helikon Kiadó, 692 oldal, 4999 Ft