Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Osvát Ernő
Aforizmák
Kicsi Csacsi
és a születésnapi ajándék
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Osvát Ernő <br> Aforizmák Kicsi Csacsi <br> és a születésnapi ajándék
Könyvhét folyóirat

Kivándorló családregény három kötetben – Interjú Oravecz Imrével

Mátraházi Zsuzsa - 2019.05.22.

Száz évet fog át A rög gyermekei című trilógia. Az Árvai család polgárosodását követhetjük nyomon az Ondrok gödre című nyitó regényben. A következőben azoknak állít emléket, akik a XIX. század második felétől tömegével indultak útnak Észak-Amerikába, és sorsuk feldolgozatlan a magyar irodalomban. Többnyire szegény emberek voltak, de számos jobb módú parasztember is útra kelt; további gyarapodásukat remélték a kivándorlástól. Eredetileg csak addig akartak maradni, míg pénzt gyűjtenek további itthoni életükhöz. De a körülmények másként alakultak. Az Ókontri című most megjelent harmadik kötet egy második generációs életét mutatja, aki visszatér az óhazába. A szerzővel a saját családja történetéből is merítő regényfolyam megszületésének titkairól és persze a versírásról is beszélgetünk.

– Hol bujkált magában a próza, a nagyregény hatvankét éves koráig, amikor A rög gyermekei trilógia első kötetét kezdte el írni?

– Mélyen. Mivel közöm van az Egyesült Államokhoz kivándorolt nagyszüleim révén, meg magam is többször hosszabb időt töltöttem ott, ösztöndíjas, diák, disszidens, vendégtanár minőségben, mindig motoszkált bennem, hogy meg kellene a kivándorlást írni. De addig soha nem írtam szépprózát, bár sok versem erősen epikai jellegű. A regényírók éveken át novellákon gyakorolnak. Nálam ez kimaradt. Hatvankét évesen végre elég konszolidált életet éltem, nem voltam többé egyedül, család vett körül, házat építettem Szajlán, a szülőfalumban. Egy verseskötetem megjelenését követően ültem egyszer az íróasztalnál, és csak úgy kíváncsiságból azon morfondíroztam, milyen lenne az első mondat. Azt már tudtam, hogy a kivándorlók sorsát megörökítő regénynek itthoni előzményekről szóló résszel kell kezdődnie, és csak a következő játszódik majd Észak-Amerikában. Leírtam egy mondatot, és egy másodikat is. Aztán eltettem. Később hozzáírtam még egyet vagy kettőt. Így kezdődött.

– Elárulja mik voltak a próbaképp leírt első mondatok?

– El lehet őket olvasni. Velük kezdődik a regény, így: „Szajla Heves megyében van, a Mátra lábában. A hegység déli peremét Mátraaljának hívják, északon viszont, mint minden rendes hegynek lába van. A Mátra lába hivatalosan dombság, része a Heves–Borsodi-dombságnak, valójában azonban ez is hegység, szinte megszámlálhatatlanul sok hegyből álló emelkedés-együttes, amelynek átlagmagassága 300-500 méter körül mozog.” És a többi. Nem gondoltam, hogy ebből regény lesz.

– Mennyire kellett utánakutatnia a korabeli viszonyoknak a hitelesség érdekében?

– Nagyon, de nem volt könnyű, mert Magyarországon olykor nehéz bármit is megtalálni. A falu képviselőtestületei az 1800-as években is üléseztek, jegyzőkönyvet vezettek, de a Heves megyei Levéltárban ebből semmi sincs meg. Olyan a történelmünk, hogy negyven-ötvenévenként szinte minden megsemmisül. Mégis az Ondrok gödre és az Ókontri esetében viszonylag könnyű helyzetben voltam, mert  a földművelés, meg ahogy az emberek éltek, gondolkodtak a XIX. század második felében, az majdnem olyan volt, mint az én gyerekkoromban, az ötvenes években. Csak emlékeznem kellett a dolgokra. Éppúgy lóval szántották a földet, ugyanazok voltak az értékek, a szokások, a hiedelmek, az ünnepek. A Kaliforniai fürjjel másként voltam könnyű helyzetben. Az Egyesült Államokban sok dokumentumot lehetett találni, nem konkrétan a magyarokról, hanem általában az európai migránsokról. Vendégtanárként a Kaliforniai Egyetem Santa Barbara-i kampuszán tanítottam, és a szomszédos Santa Paulában, az egykori olajvárosban, ahol még olajmúzeum is van, sok mindent ki lehetett deríteni. Dél-Kaliforniában, ahol nagyon kemények a kőzetek, sokáig nem a forgófejes módszert alkalmazták, hanem az úgynevezett kötélfúrást, amelynek során fel-le mozog a fúrófej, és úgy zúzza szét a mélyben a kőzetet. Hogy kik voltak, hogyan éltek a fúróhelyeken a munkások, azzal nem foglalkoznak a dokumentumok, azt ki kellett találnom. Ha megtalálták az olajat, vagy kiderült, hogy nincs ott olaj, akkor újabb helyszínre vonultak. Tehát tudnivaló, hogy vándorélet volt az övék. A vadonban éltek, dolgoztak. Hősöm itt tehát nem városi lakos, mint volt öntőmunkás korában Ohióban.

– A kivándorolt nagyszüleiről szőtt családi legendákból nem meríthetett?

– Nem voltak legendák, de a falu negyedének gyerekkoromban is élt valakije Amerikában. Olykor halottnak harangoztak, holott nem halt meg senki a faluban, hanem kint távozott el valaki az élők közül. A környékre jellemző volt, hogy egy-egy faluból negyven-ötven-száz ember is az Újvilágba ment szerencsét próbálni.

– Mikor döntötte el, hogy folytatja a történetet, és így trilógia lesz a könyvből?

– A regényírás nyűg, mindennap írni kell, vagy kellene. Márai azt mondja, hogy ha többet nem is, de legalább egy mondatot mindenképpen. A második kötet megírása után némi pánik kerített hatalmába.  Mit fogok ezután csinálni? Kínálta magát, hogy az egyik kint született fiú, aki magyarul sem tud már, a Nagy Gazdasági Válság következtében elveszíti az állást, és a 30-as években Magyarországra jön gazdálkodni. Felsége elhagyta, de magával hozza nevelt mexikói fiát, aki kezdetben Szajlán mindenki cigánynak néz. Erről a kinti időszakról elég sokat tudok, főleg apámtól, aki Kanadában nőtt fel, és olyan szegénységben éltek, hogy néha még éheztek is.

– A történetet 1956-ig követi nyomon a könyv. Azután is történt ez-az. Lehet, hogy lesz negyedik rész is?

–        Nem. Ekkora terhet, mindennapos kötelezettséget, sok-sok kutatást már nem veszek a nyakamba. A napokban újból verseket kezdtem írni.

– Lehet csak úgy elhatározásra verset írni? Nem kell az ihletre várni?

– Nem hiszek se az ihletben, se a múzsában. A kivételes pillanatokat szokták ezekkel a szavakkal illetni. Az olyanokat, amikor az ember nagy koncentrációra képes. A vers legtöbbször úgy születik, hogy megképződik egy sor az ember fejében, forgatja, ejti vagy megtartja, és alkalomadtán tovább írja, mintegy sarjaztatja. Nem olyan teher, mint a regény, nem kell vele kelni-feküdni.

– Utóbbi köteteiben merész vállalkozásként rendre szerepel angol nyelvű verse is. Talán már a kivándorló nagyszülők fiától, saját édesapjától is tanult angolul?

– Apám egyszer kiskoromban próbált angolul tanítani, de totális katasztrófának bizonyult, mert többek közt elfelejtette felhívni rá a figyelmemet, hogy az angolban az írás és a kiejtés két különböző dolog. Egy nyelvtanfolyammal kezdődött itthon a 60-as évek végén, és magántanulással, kintlétekkel folytatódott. De legtöbbet Márk fiamtól kaptam, mikor kiskorú volt, és Kaliforniában járt iskolába. Első angol nyelvű versemet kollaborációban írtam egy amerikai és egy szlovén költőbarátommal Palo Altóban 1973-ban. Divat volt ez akkoriban. Mindőnk kapott tíz percet, és annyi sort vetett papírra, amennyit akart. Megjegyzem, ez meg is jelent akkoriban egy kaliforniai folyóiratban. Itthon először csak játékból próbálkoztam angol verssel, jobban mondva amerikaival, merthogy amerikaiul beszélek. Nem akartam publikálni őket, de később elküldtem párat Bruce Berlind amerikai fordítómnak, aki azt állította, hogy jók. Ezért is mertem felvenni párat legutóbbi verskötetembe. Tudom, nagy merészség idegen nyelven írni, de nem nagyobb, mint egyáltalán írni.

Mátraházi Zsuzsa
Fotó Szabó J. Judit

Oravecz Imre: Ókontri
Magvető Kiadó, 464 oldal, 4299 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2019/2. számaÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés